Önmagát mumifikált szerzetesek
2018. szeptember 21. írta: captain schuro

Önmagát mumifikált szerzetesek

Szokusinbucu ( jelentése élő buddha) egy japán rituális önmumifikáció eredményeként létrejött szerzetesi múmia, amit a XII-XV. századi időszakban gyakoroltak singon és sugendó buddhista szerzetesek. Bár számtalan szerzetes megpróbálkozott vele, csak nagyon kevesen jártak sikerrel; őket viszont megvilágosultnak tekintették és kisebb templomokban helyezték kegyeletbe. Szokusinbucut túlnyomórészt a Niigata és Jamagata prefektúrákban találtak eddig. A XVIII. században betiltották manapság egyetlen rendben sem gyakorolják. Napjainkra mindössze 20-25 önmagát mumifikált szerzetes teste maradt fent. Japánban öngyilkosságnak nyilvánították és betiltották, Kínában Mao kulturális forradalma alatt pedig minden fellelhető múmiát elpusztítottak.

Luang Pho Daeng szerzetes múmiája, Wat Khunaram buddhista templom, Ko Samui, Dél- Thaiföld.

mumifikalt_1.jpg

Az önmumifikáció eredete Kúkai egyik ezoterikus doktrinájával hozható összefüggésbe: a Szokusin-dzsjóbucu nevű tantétel mondja ki, hogy a megvilágosodás "még ebben a létezésben" megvalósítható, "megtestesíthető". Ezt tévesen értelmezve, illetve mivel akkoriban az a legenda terjedt, hogy Kúkai maga is mumifikálódott megvilágosodása utáni halálát követően, az önmumifikációra való törekvés inspirációja adott volt. Ismert feljegyzés nincs arról, hogy pontosan miért és hogyan kezdődött ez a rettentően zord gyakorlat, melynek gyökerei mélyen a vadzsrajána buddhizmusban keresendők. Fontos megérteni, hogy a szerzetesek mindezt önzetlen önfeláldozásként élték meg, s a közösség érdekében vetették alá magukat a folyamatnak. Tették mindezt abban a hitben, hogy majd mágikus-vallásos erőre tesznek szert, amivel különböző módokon enyhíteni lesznek képesek a közösség szenvedéseit.

Huineng szerzetes múmiája, Shaoguan, Guangdong tartomány, Kína.

mumifikalt_2.jpg

Azon aszkéta szerzetesek, akik a legszigorúbb mértékletességet gyakorolták (mokudzsiki) szinte egész életükben, először is 1000 napig csak bogyókat és magokat fogyasztottak, hogy megszabaduljanak a lehető legtöbb testzsíradéktól. Az ezt követő 1000 napon át csak fakérget és gyökereket ettek; ennek a szakasznak a vége felé az urusi fából (Toxicodendron vernicifluum) nyert mérgező folyadékot is inni kezdték. Amellett, hogy ezen folyadék nagymértékben felgyorsította a szó szerint mindennemű testnedvek elvesztését, ami a legfontosabb, hogy a szervezet így túl mérgezővé vált a férgek számára. A harmadik és egyben végső szakasz szintén 1000 napig tartott, ekkor egy akkora kősírba ült be a szerzetes, amiben lótuszülésben éppen csak, hogy elfért. Itt amíg életben volt, mindennap egy kis csengőt kellett megcsöngessen, hogy a levegőt szolgáltató csövet ne húzzák ki a betemetett sírból. Miután a csengő már nem szólalt meg, a légcsövet kihúzták, a sírt pedig lezárták. A többi szerzetes várt újabb 1000 napot, majd felnyitották a sírt. Ha sikeres volt az önmumifikáció, úgy ítélték meg, hogy az aszkéta szerzetes elérte a buddhaiságot. Megjegyzendő, hogy a procedúra sikerességétől függetlenül tisztelték és csodálták az illető odaadását és szellemét.

A bejegyzés trackback címe:

https://4444k.blog.hu/api/trackback/id/tr8214254277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása