A Gyatlov-rejtély

A Gyatlov-rejtély a Szovjetunióban 1959. február 1-jéről 2-ra virradó éjszaka történt, máig megoldatlan tragikus esemény, melynek során egy egyetemistákból álló kilencfős, Igor Gyatlov vezette turistacsoport tagjai az Urál északi részén, a Holatcsahl hegy közelében igen furcsa részletek mellett haltak meg. A hatóságok 1959. február 26-án találták meg a fiatalok utolsó táborhelyét, másnap pedig öt holttestre leltek. A helyszínen több furcsaság várta a szakértőket, mint egy krimiben: a sátor falát belülről késsel vágták fel, a maradványokat pedig 900 méterrel odébb egy öt méter magasságig lecsupaszított fenyőfa alatt találták meg. A holttestek közül kettőn nem volt lábbeli, hármójuk pedig csak alsóneműt viselt. A 22 éves Zinajda mellett vércseppeket fedeztek fel, amelyekről a genetikai vizsgálatok kiderítették, egyikőjüktől sem származnak. Egy holttestnek az orra hiányzott, többjükön égési sérülés nyomai voltak láthatók, s mindegyik test bőrszíne narancssárgás volt. Májusban, a hóolvadások után a maradék négy holtestet is megtalálták egy több méter mély vízmosás szélén, ami tovább fokozta az izgalmakat. Ljudmillának például úgy tört el minden bordája és mozdultak el belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem látszott a testén, továbbá nyelvének hűlt helye volt. A titokzatos túravezetőnek a jobb oldali bordái törtek el, míg egyikük koponyaalapi törést szenvedett úgy, hogy nem volt mellette más lábnyom. A boncolás megállapította, hogy ötük halálának kihűlés volt az oka, hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik halálok pedig vegyes volt; hat holttesten egyébként radioaktivitás nyomait is felfedezték.

A kentucky-i húseső

Egy 1876. március 3-ai nap reggelén Crouch asszonyság éppen szappant főzött az udvaron, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy hús hullik az égből. Először csak néhány darabka esett le, azonban később valóságos hús eső eredt el az égen. Mintha a semmiből potyogtak volna, nem lehetett látni sem repülőt, sem semmi mást, ami megmagyarázta volna a jelenséget. Crouch asszonyság elmondta, hogy a hús a derült égből kezdett el hullani és pont olyan volt, mintha nagyobb hópelyhek estek volna. Csak közelebb lépve „esett le” neki, hogy azok nem hópelyhek, hanem húsdarabok. Ráadásul friss hús volt, és még azt is meg tudta állapítani, hogy talán birka lehetett. Később még nem volt ebben biztos, és hozzátette, hogy akár valamiféle vadhús is lehetett, de nem merte megkóstolni. Két másik idegen kóstolta végül ezeket a húsokat, és arra jutottak, hogy vagy birka, vagy vadhús. Crouch asszonyság sejtése tehát helytálló volt. A húseső története az egész médiát bejárta annak idején, és a hely a cikkek nyomán világhírű lett. Mindenki arra volt kíváncsi, hogyan volt lehetséges, és honnan eredt ez a titokzatos húseső. Az esetre azóta sincs magyarázat, csak erőtlen találgatások.

A Vasálarcos rejtélye

A legenda egyik változata szerint XIII. Lajos francia király felesége, Ausztriai Anna 1638. szeptember 5-én nem csupán a későbbi Napkirályt hozta világra, hanem az ikertestvérét is. Hogy a véres testvérháborút elkerüljék, a fiatalabb gyermeket elzárva tartották. Senki sem tudhatott róla, később pedig egy vasból készült álarc is került az arcára, hogy esély se legyen felismerni benne a későbbi király arcvonásait. A kezdeti őrizetet később börtönök sorozata váltotta fel, halálát pedig 1703-ra datálják. Az orvosszakértők szerint kizárt dolog, hogy ennyi ideig éljen valaki, akinek arcát éjjel-nappal, vagy legalábbis igen gyakran egy vasálarc fedi.

A Hinterkaifeck-i mészárlás

1922 március 31-én hatalmas tragédia rázta meg Németországot. Münchentől nem messze egy farmon, brutális mészárlás történt: hat embert öltek meg egy csákánnyal. A halálos áldozatok közt volt a 63 éves Andreas Gruber, 72 éves felesége (Cäzilia), özvegy lányuk (a 35 éves Viktoria Gabriel) és két gyermeke (a 7 éves Cäzilia és a 2 éves Josef), illetve a szobalány, a 44 éves Maria Baumgartner. Az eset előtt a család rendszerint arról számolt be, hogy rémeket látnak esténként: a hóban fura lábnyomok jelentek meg, az alagsorból pedig fura zajok szűrődnek ki. Miután a házhoz tartozó kulcsok másolatai eltűntek, reggelre mindenki halott volt. Az eset után megtalálták a gyilkos fegyvert, ám valószínűleg az elkövetőt sosem fogják: a tanyát egy évvel később lebontották, a holttestek maradványai pedig a második világháború pusztítása alatt vesztek el. Az eset még egy apró különlegessége, hogy az állatokat megetették a gyilkosság után.

Az Ourang Medan legénységének elpusztulása

A maláj Melaka tengerszorosnál hajókázó Ourang Medan érdekes jelet küldött 1947 júliusában: “A hajó teljes legénysége és a kapitány halott, a térképszobában és a hídon fekszenek a földön. Valószínűleg mindenki meghalt… haldoklom”. Az üzenetet az amerikai Silver Star legénységének sikerült meghallani, akik oda is mentek kivizsgálni, hogy mi történt. Miután a szellemhajó fedélzetére léptek, szörnyű látvány tárult a szemük elé: mindenki halott volt, mindenhol szinte jégkockává dermedt holttestek feküdtek, arcukon halálos félelemmel és kinyújtott karral (mintha valami felé nyúlnának). Miután elhajóztak onnét, az Ourang Medan alsó szintje kigyulladt majd az egész felrobbant. Hogy pontosan mi történt, senki nem tudja.

A Soddler-gyerekek eltűnő hullái

1945-ben éppen szenteste egy váratlan, és nagy mértékű tűz ütött ki a Soddler család otthonában. A lángok nagyon gyorsan terjedtek, és a család nem győzte kimenekíteni a gyerekeket. A Soddler házaspárnak ugyanis rengeteg gyereke volt, összesen kilenc. Ebből végül négy gyermeket sikerült kimenteni, a többi gyermek benn égett a házban. Nem tudtak visszamenni értük, mert addigra a tűz már annyira szétterjedt az épületben, hogy kész öngyilkosság lett volna újra bemenniük. Később, a szinte porig égett házban rengeteg bútort, egyéb tárgyat megtaláltak, ami túlélte a tüzet, de egyetlen holttestet sem. Mintha a gyermekek szénné égett hullái eltűntek volna a tűz során. Vagy soha nem is égtek meg. A rejtély még jobban fokozódott, amikor 20 évvel a tragédia után egy név és cím nélküli borítékban az egyik halottnak hitt fiú, Louis üzent, hogy szereti őket. A család túlélt tagjai eztán újra vad nyomozásba kezdtek. Próbáltak minél több követ megmozgatni annak érdekében, hogy kiderüljön, mi lett a másik 5 gyermekkel a tűz során. Minden igyekezetük ellenére azonban úgy tűnt, nem akarja Louis felvenni velük a kapcsolatot, mert soha többé nem jelentkezett újra. Ekkor vetődött fel többekben, hogy Louis talán nem is az élők világából üzent...

A Hűha! jel

A Hűha! jel egy erős, keskenysávú rádiójel volt, amelyet Dr. Jerry R. Ehman 1977. augusztus 15-én fogott, mialatt a SETI program keretében az Ohio állami egyetem által rendelkezésre bocsátott „Big Ear” („Nagy Fül”) rádióteleszkóppal dolgozott. A jel olyan jellemzőkkel bírt, amelyek egy lehetséges földön kívüli civilizációtól való származásra utaltak, és teljesen eltért a kozmikus háttérzajoktól. 72 másodpercig tartott, és azóta sem ismétlődött meg. A sugárzás pontos helyét nem sikerült lokalizálni és nem zárható ki, hogy a jel forrása valójában egy műhold volt. Első meghökkenésében, hogy a jel mennyire hasonlít a földön kívüli civilizációktól várt rádiójelek mintázatára, Ehman a kinyomtatott jelsorozat mellé széljegyzetként az angol „Wow!” (Hűha!) felkiáltást írta, ezért a jel a későbbiekben „Wow! signal” (Hűha! jel) néven vált ismertté.

A Mary Celeste rejtélye

A Mary Celeste amerikai kereskedelmi vitorláshajó volt, amelyet 1872. december 4-én találtak meg elhagyatva az Azori-szigetektől keletre. A kísértethajón senkit sem találtak, a legénysége nyomtalanul eltűnt. A New Yorkból Genovába tartó hajó jó állapotban volt, és készletekkel is fel volt szerelve. Denaturált szeszből álló rakománya is érintetlen volt, a mentőcsónakja azonban hiányzott. Hajónaplójában az utolsó bejegyzés kilenc nappal korábbról származott. A hajón utazók sohasem kerültek elő.

Tarrare a csillapíthatatlan éhségű férfi

A francia forradalom idején sok fiatal francia csatlakozott a hadsereghez. Így jelent meg a fronton egy 20 éves, igencsak különös megjelenésű, Tarrare nevű férfi is. Bár Tarrare alig nyomott 45 kilót, azonnal megütközést keltett a laktanyában azzal, hogy szinte képtelen volt abbahagyni az evést és elviselhetetlen bűzt árasztott magából. Feljebbvalói nem is viselték el sokáig és egy elzászi katonai kórházba küldték. Itt az orvosok teljesen ámulatba estek Tarrare képességeitől és igyekeztek mindent kideríteni róla. Kiderült, hogy Tarrare valamikor 1772 körül születhetett és már egészen kisgyermekkorától kezdve annyit evett, hogy szülei kénytelenek voltak elüldözni őt otthonról. Tarrare ezután vándormutatványosként kereste kenyerét. Tarrare előadása a korabeli beszámolók szerint valóban látványos lehetett. Képes volt akkorára kinyitni az állkapcsát, hogy abba befért tizenkét tojás vagy alma, majd hörcsögként a pofazacskóiban tartotta. Nem volt olyan dolog, amelyet ne tudott volna elfogyasztani: lenyelt parafadugókat, köveket, sőt egyszer egészben lenyelt egy élő angolnát is. Persze előfordult az is, hogy rágnia kellett. Az előadás során rendszeresen marcangolt szét macskákat és kutyákat is. Evés közben hasa rendszeresen úgy felpuffadt, akárcsak egy hőlégballon, hogy aztán egy gyors vécézést követően újra teljesen visszahúzódjon. Bőre így egy idő után gusztustalanul megnyúlt és folyamatosan lebenyekben lógott az arcán és a hasán egyaránt. A férfi 1798-ban, tuberkulózisban halt meg és egykori orvosa vezette a boncolását. A jegyzőkönyv szerint Tarrare belsőségeit teljesen elrohadt állapotban találták, mája megnagyobbodott, épp úgy mint a gennyes kelésekkel borított gyomra, amely a teljes alhasát kitöltötte. Kiderült az is, hogy Tarrare életében árasztott szaga semmi sem volt ahhoz képest, ami halála után kezdett áradni belőle. A fuldokló orvosok sorra hagyták el a szobát – Tarrare testének boncolása így sosem fejeződött be.

A Beaumont testvérek

1966 januárjába három testvér úgy döntött, hogy elsétálnak a közeli a partszakaszhoz. A 9 éves Jane, a 7 éves Anna és a 4 éves Grant gyakran megtette ezt az utat egyedül, ezért a szülők nyugodt szívvel engedték el a testvéreket, mert nem gondolták, hogy baj lesz belőle. A három ausztrál fiatal azonban soha ért haza ebből a sétából. Amikor a megbeszélt időpontra nem érkeztek meg a gyerekek, akkor az aggódó szülők elmentek a parthoz, ahol több szemtanú elmondta nekik, majd a rendőröknek is, hogy látták, hogy Anna, Jane és Grant egy szőke férfival beszélget és játszik. Volt, aki arról is beszámolt, hogy az idegen pénzt adott a gyerekeknek. A szülőknek ez furcsa volt, mert elmondásuk szerint, Jane nagyon félénk volt, és soha nem állt volna szóba idegenekkel. A rendőrök ebből arra következtettek, hogy a szőke férfi nem volt idegen a gyerekek számára. Az ausztrál bűnügyi történelemben a Beaumont gyerekek keresése volt az egyik legnagyobb nyomozás. Az ország leghíresebb bűnügyével kapcsolatban számos elmélet született, de az igazság a mai napig rejtély.

D. B. Cooper repülőgép-eltérítő

A hálaadást megelőző napon, 1971. november 24-én, egy negyvenes évei közepén járó, kreolos arcszínű, sötét napszemüveget viselő férfi, készpénzért vett egy húszdolláros jegyet a Northwest Orient Airlines Portlandből Seattle-be tartó járatára, Dan Cooper névre. Később egy gépelési hiba miatt, a D.B. Cooper név került be az egyik újságba, ami aztán ráragadt az ügyre. A férfi a repülőgép hátsó részében ült. A felszállás után nem sokkal egy kézzel írt cetlit nyújtott át a légiutas-kísérőnek, amin ennyi állt: „Kisasszony, bomba van nálam, és szeretném, ha most leülne mellém.” Megmutatta a nőnek az aktatáskáját, amiben valóban volt egy bombának látszó tárgy. A férfi 200 ezer dollárt követelt, és négy ejtőernyőt. Az összeg, mai árfolyamon 1,2 millió dollárt, vagyis majd 340 millió forintot ért. A túszul ejtett gép a terv szerint landolt a Seattle-Tacoma Nemzetközi reptéren, ahol Cooper megkapta a pénzt és az ernyőket, cserébe pedig elengedett 36 utast. A gépet megtankolták, és újra felszállt. Alacsonyan, 3000 méteren repült a nevadai Reno felé. A gépeltérítő pontos utasításokat adott pilótának az irányról, a sebességről, és a magasságról is. Aztán Washington állam délkeleti részének áthatolhatatlan erdőségei fölött kiugrott a gép hátsó ajtaján. Nem látta senki, soha többé. Kilenc évvel később, 1980-ban egy fiú három kötegnyi, viharvert húszdollárost talált a Columbia-folyó partján. Összesen hatezer dollár volt: a bankjegyek szériaszáma alapján Cooper pénze. Ez volt az összes nyom az ügyben. Az évek során az FBI és önjelölt, amatőr nyomozók is számos teóriát vázoltak fel a rablásról, végül egyik sem bizonyult valósnak.

A Gibbons ikrek

Az ikrek 1963. április 11-én született Barbadoson, majd később Walesbe költöztek a családjukkal. A gyerekek csak egymással beszéltek, illetve néha hajlandóak voltak szóba állni a húgukkal, Rose-szal. A lányok egy kitalált ikernyelvet használtak, amit egy pszichológus titokban rögzített. A felvétel visszajátszása után kiderült, hogy a gyerekek angolul beszélnek, de hihetetlen gyorsasággal. Az ikreket sajnos folyamatosan bántották az iskolában, ezért végül kivették őket onnan. Annak érdekében, hogy a lányok társasági élete fejlődjön, elválasztották őket egymástól, ám ennek a következményeként June és Jennifer katatón állapotba került, ami addig tartott, amíg nem lehettek újra együtt. Mind két lány hosszú naplókat és regényeket kezdett írni, de ezek a történetek borzalmasan erőszakos cselekményeket írtak le. Később June és Jennifer több erőszakos bűncselekményt követett el. Ennek következményeként rablás és gyújtogatás vádjával álltak bíróság elé 1982-ben. A bíró mind a két lányt a pszichiátria zárt osztályára küldte. June és Jennifer továbbra sem beszélt, és antiszociálisak maradtak. A pszichiátrián külön szobában laktak, de sok időt tölthettek együtt. A testvérpár egymástól elválaszthatatlan kapcsolatban élt, mert nem tudtak külön élni, de együtt sem voltak képesek a normális életre. Jennifer úgy vélte, hogy June szebb és intelligensebb nála. Az orvos hosszú bejegyzést írt a lányokról. Ebből kiderült, hogy Jennifer közölte, hogy meg kell halnia. Amikor az orvos megkérdezte, hogy miért, akkor a lány annyit válaszolt, hogy azért, mert így döntöttek a testvérével, ugyanis képtelenek normális életre, ha mind a ketten élnek. 1993-ban egy nyitottabb intézetbe költöztették az ikreket. Jennifer ekkor betegedett meg. A kórházba szállított lányról kiderült, hogy olyan súlyos betegségben szenved, amit akár méreg is okozhatott. Jennifer meghalt, de az sosem derült ki, hogy ennek pontosan mi volt az oka. June gyászolta a testvérét, de napjainkban viszonylag normális életet él, képes beszélni, és önállóan tevékenykedik.

A tunguszkai esemény

A tunguszkai esemény 1908. június 30–án reggel, helyi idő szerint 7 óra 13-kor Szibéria középső részén az Alsó-Tunguszka és a Léna folyó között a légkörbe lépett égitest tűzgömbbé válása, majd a légkörben felrobbanása volt. A robbanás helyszínén legelő állatokat hamuvá égette, 30 kilométeres körzetben minden fát gyökerestül kitépett, és a hangrobbanás a 65 kilométerre lévő Vanavara település házainak ajtajait, ablakait betörte. Vanavara település közelében 80 km sugarú körben letarolta a tajgát, a helyszíntől 500 kilométerrel távolabb közlekedő transzszibériai vasútvonal utazóközönsége is szokatlanul világos fénycsóvára lett figyelmes, ugyanakkor erős rengést is érzékelt. A robbanás energiáját 10–20 megatonna TNT robbanási energiájával egyenértékűre becsülik. A felrobbant objektum mibenlétét teljes bizonyossággal nem sikerült megállapítani, valószínűleg egy üstökös darabja volt. Számtalan tudós számtalan teóriát dolgozott már ki, hogy megmagyarázza a tunguszkai jelenséget, de hogy mi történt több mint száz évvel ezelőtt Szibériában, azt pontosan ma sem tudjuk.

Woolpit zöld gyermekei

Egy kolostor 13. századi feljegyzései beszámolnak két különös zöld bőrű gyerek rejtélyes felbukkanásáról, ami egy kicsiny, suffolki faluban, Woolpitben történt. Ralph of Coggeshall krónikairó, egy különös történetről számol be, mely a szomszédos Suffolk grófságbeli, most Woolpitnak nevezett faluban játszódott le. Nemrégiben Saint Mary’s of the Wolfpitsnél, egy bányagödör közelében egy fiúra és egy leányra bukkantak, akiknek zöld volt a bőrük. Minthogy a gyerekek nem értették, amit a helyiek mondtak, a falusiak a helybeli urasághoz, Richard De Calne-hoz kísérték őket. A két gyerek eleinte csak keservesen sírt, és semmit sem volt hajlandó enni, amikor azonban meglátták a frissen leszedett babot, jelbeszéddel a falubeliek értésére adták, hogy szívesen ennének belőle. Hosszú időn át egyebet sem ettek. A kisfiú nemsokára meghalt, de a leányka szépen fejlődött, és lassacskán elvesztette zöld színét. A leányka később, miután elsajátította a helyiek nyelvét, elmondta, hogy az övéi olyan országban élnek, ahol sohasem süt a nap, és ahol mindenki zöld színű. Azt mondta, hazáját Szent Márton földjének hívják, lakói pedig keresztények. A nap náluk nem kel fel, de a messzeségben egy fényben úszó ország látható, melyet széles folyó választ el az övéktől. A lány később férjhez ment egy King Lynnbe való férfihez, és itt telepedett le. Az gyerekek története egyike a világ legrejtélyesebb eseteinek, melyre máig nem találtak magyarázatot.