A kovácsoltvasból készült, sokszor állatfejeket, vagy épp fura emberarcokat mintázó maszkok a XVI. század közepén jelentek meg Angliában, népszerűségük pedig több mint két évszázadon át töretlen volt.
Az egy vagy több napot át viselendő, a kisebb bűnöket elkövető – párját megcsaló, hazudó, részegen kárt okozó, egy piacról ételt lopó, másokat átverő, vagy épp egyszerűen csak túl sokat beszélő – emberek fejére zárt eszközök jó része lehetetlenné tette az evést és ivást, hiszen a száj kinyitása esetén abba éles szögek fúródtak.
Mindez persze még nem volt elég, hiszen a lakók előszeretettel dobálták meg a köztük sétáló, maszkot viselő embereket, akiknek a ruháját rövid időn belül sár, rohadt zöldségek, szemét, vagy épp emberi széklet terítette be.
A közrendet megzavaró emberek egyszerű, mindössze néhány pántból álló maszkjában nem volt szájpecek, így az nem tudott sérüléseket okozni a viselőjének.
A szégyenmaszkokról fennmaradt legkorábbi forrás 1567-ből származik. Ekkor még főként boszorkánysággal gyanúsított, kisebb bűnöket elkövető, vagy épp titkot tartani nem tudó, fecsegő nőket ítéltek a viselésére. Innen is kapta a szigetországban használt becenevét: a pletykás nők zablája.
Az eszköz lassan elterjedt Európa más tájain is, a németek tovább fejlesztették: apró csengőt helyeztek a maszk tetejére, hogy az is további figyelmet irányítson a bűnösre, növelve az ellene irányuló erőszakot.
A kovácsok több eszköztípust is kidolgoztak: a pletykálókat komikus, szájrészük előtt tölcsért hordó maszkokban vitték az utcákra, a hazugok hosszú nyelveket vagy orrokat, a hallgatózók pedig óriási, tölcsérszerű füleket kaptak.
Sokszor a büntetésre ítélt emberek személyazonossága is egyértelmű volt, hiszen a nevük, címük, foglalkozásuk, illetve bűnük is kiderült a nyakuk körül viselt feliratokból.
A szokást az Újvilágba tartó britek magukkal vitték, sőt, az Egyesült Államok puritánjai közt egészen a XIX. századig életben maradt.
forrás: http://zefirka.net/2019/03/08/maska-pozora-dikoe-nakazanie-za-dlinnyj-yazyk/
