A kesu (Anarcadium occidentale) egy Közép-Amerikában őshonos, de mára a világ számos országában elterjedt örökzöld fa. A kesufán elsősorban kesualma terem, amely nálunk nem ismert, de a termesztő országokban ezt is fogyasztják: C-vitaminban gazdag termés, amelyet nyersen gyümölcsként, puhítva pedig zöldségként használnak fel. Készül belőle lekvár, zselé és szirup, de bor és ecet is. Az általunk ismert kesudió ennek az almának az alján nő. A nyers mag még mérgező, a feldolgozás során azonban olajban úsztatva vagy iparilag forró levegővel megpörkölik, így válik emberi fogyasztásra alkalmassá.

A fogyasztásra szánt kesu hatvan százalékát Indiában termelik. Az emberek pedig, akik a begyűjtésével foglalkoznak, éhbérért szenvednek.

Az általunk oly kedvelt magot két kemény héj választja el a külvilágtól. A rétegek között pedig maró anyagok, tulajdonképpen mérgek találhatók, amelyek égési sérüléseket okoznak az emberi bőrön. A termelésben nők dolgoznak, akikről már messziről lehet tudni, hogy a kesuföldek munkásai, ugyanis legtöbbjüknek tele van hegekkel és véres foltokkal a keze – a gyárak ugyanis nem mindig biztosítanak számukra megfelelő munkafelszerelést (például kesztyűt). Tízórás munkanapjuk alatt pedig alig keresnek többet napi hatszáz forintnál.

„A boltban kapható kesudió legtöbb esetben már párolt, mert a nyers gyümölcs urushiolt, a szömörcében és a borostyánban is megtalálható, rendkívül mérgező, akár halálos vegyületet tartalmaz. A kesumérgezés ritka, de azokban az üzemekben, ahol a munkások naponta érintkeznek a gyümölccsel, gyakoriak a mérgezések.”

forrás: zefirka