A fejlettebb középkori államokban nemcsak a parasztokat terhelő, alapvetően a megművelt földterülethez, állatállományhoz kapcsolódó adókat alkalmazták szívesen a hatalom birtokosai, hanem a városi polgárság kialakulásával olyan adófajtákat is kitaláltak, amelyek a városi vagyonra és a városokban végzett tevékenységekre terjedtek ki.
A városi polgár legfőbb vagyona a háza volt, de mellette nem volt ritka, hogy üzletet is működtetett, vagy a szőlőhegyen présháza, pincéje is volt. Ezek a vagyontárgyak - épületek, építmények - jól regisztrálhatóak, felmérhetőek voltak, így az adóztatás tárgyaként kiválóan megfeleltek.
Az ablakadó ötlete abból származott, hogy a ház nagysága megmutatja, mennyire módos a háztulajdonos. Az ablaküveg a középkorban még luxuscikknek számított, így ezt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, helyette más, a fényt valamelyest átengedő anyagokat használtak, vagy éppen deszkatáblákkal fedték el az ablaknyílást, amit jó időben levettek, kitártak. Az ablakadó "kifinomult" formáját Angliában és Walesben vezették be III. (Orániai) Vilmos uralkodása (1689-1702) idején, 1696-ban. Némi késéssel, 1748-ban Skóciában is bevezették. Orániai Vilmos valószínűleg hazájából, Hollandiából hozta az ötletet, mert az 1600-as években Spanyolországban és a sokáig spanyol tartományként működő németalföldi területeken is ismert volt az ablakadó.
Az ablakadó másfél évszázad alatt sok változáson esett át, néhány jellegzetességét érdemes megemlíteni, bár e jellegzetességek nem mindig egy időben működtek: A kevés ablakkal rendelkező házak mentesültek az adózás alól. A "kevés" a kezdetekben kettőt jelentett, a későbbiekben volt, amikor hetet, nyolcat, sőt tízet is elérhetett. "Ablakként" nemcsak a fény és a levegő beengedésére, a szellőzésre szolgáló falnyílásokat vették számba, hanem az ajtókat is, legyenek azok a ház bejáratai, vagy akár a házon belül is. Szintén figyelembe vették a házon belüli, a helyiségek közötti falnyílásokat, akkor is, ha azok nem voltak nyitható-csukható szerkezettel ellátva. Ennek ismeretében már érthető, hogy csak a 7. (1766-tól), majd a 8. (1825-től) ablaktól kellett a kötelezettséggel számolni, az ennél kevesebb ablakkal rendelkező házakat mentesítették. Nem véletlen, hogy az ablakadó működésének utolsó időszakából nagyon sok olyan épület maradt fenn, amelyen az ablakok száma az adómentességi felső határral egyezett meg.
Az adómentességi határt kevéssel meghaladó ablakmennyiséget átalányban adóztatták (ennek mértéke az adófajta bevezetésekor 2 shilling volt házanként, magasabb adótételt kellett fizetni viszont a 10 és 20 közötti ablakszámra, 20 ablak felett viszont még többet, az átalányösszeg négyszeresét kellett fizetni, minden tíz ablak után tovább növekedett az adótétel. Az ablakadó megfizetésére a háztulajdonost kötelezték, ez viszont azt eredményezte, hogy a bérházak esetében - amelyekben akár több tucat család is lakhatott - a tulajdonos megpróbálta a falnyílások (ablakok, ajtók) számát csökkenteni. Az eredmény: levegőtlen, sötét, dohos, penészes lakások, amelyekben élni már önmagában is egészségkárosodást eredményezett. Voltak az ablakadó alól további mentességek is. Az uralkodó és udvartartása eleve mentesült minden adófajta alól. Szintén mentességet élveztek az egyházi létesítmények, valamint az egyházi személyek saját és családjuk lakhatását szolgáló épületek.
Nem véletlenül nevezték ezt az adófajtát fény- vagy levegőadónak, hiszen csak az adó megfizetésével lehetett a ház világos és levegős. Ennél is nagyobb gondot jelentettek az ablakadó egészségügyi következményei. A sötét levegőtlen lakásokban különösen a gyermekek szenvedtek sokat, a napfény hiánya miatt csontfejlődési rendellenességek léptek fel, a porcok idő előtt elmeszesedtek, ez volt a D-vitamin hiánya miatt kialakult hírhedt "angolkór", amelyről így már tudjuk, hogy népbetegségként való megjelenését és elnevezését is egy adófajtának köszönhetjük. Az épületen lévő ablakok száma a társadalom felsőbb rétegeiben presztízskérdéssé vált. A módosabbak minél több ablakkal építették házaikat, palotáikat, kastélyaikat, ezzel is jelezve, hogy ők még a magasabb adótételeket is képesek megfizetni. A szegényebb néprétegek lakásainál viszont minél több ablakot meg akartak "takarítani", akár a saját házában lakott valaki, akár a tömegszállásként működő bérházakban kényszerültek lakni családok.
A spórolás egészen végletessé is válhatott, miközben a háztulajdonosok igyekeztek építészetileg elfogadható házakat létrehozni. Ez megteremtette a vakablakok műfaját, mint sajátos építészeti eszközt. A nyílások számlálásánál nem vették figyelembe a lezárt nyílásokat. A kezdetekben ez az ablakok bedeszkázását jelentette, amikor várható volt a hatóság embereinek a megjelenése. Természetesen az adóelkerülés ellen küzdő hatóságok is észlelték, hogy a bedeszkázás sokszor csak néhány napig tartott, ezért a későbbiekben előírták, hogy az ablaknyílás eltömítésének meg kellett egyeznie a falazat színezésével. Sok épületet eleve vakablakokkal építettek, számolva azzal, hogy az adómentességi határ növekedhet vagy eltörlik az adót.
Karikatúra "A család várja az ablakadó törlését."
Másfél évszázadig alkalmazták ezt Britanniában, míg 1851. július 24-én eltörölték először Angliában, de nem sokkal utána Wales és Skócia is megszabadult ettől a tehertől. Eltörlésének elsődleges oka a kialakult építési szokások és adóelkerülő magatartások végzetes egészségkárosító hatása volt, a 19. század uralkodói már képesek voltak felismerni a helyzet tarthatatlanságát. Az ablakadót 1789-ben bevezették Franciaországban is, csak ott ajtóadó volt az elnevezése, és igen sokáig, egészen 1926-ig alkalmazott adófajta maradt.
