2021. augusztus 18. írta: captain schuro

A sztálingrádi csata.

A sztálingrádi csata az európai hadszíntéren a második világháború fordulópontja volt. A Sztálingrád (ma Volgográd) szovjet városért folyó, 1942. augusztus 21. és 1943. február 2. között vívott ütközetben a szovjet csapatok döntő vereséget mértek a tengelyhatalmak csapataira. A csata – mintegy másfél milliós emberveszteségével – a világtörténelem talán legvéresebb csatája volt. Mindkét oldal példátlan kegyetlenséggel, a katonai és polgári veszteségekre, szenvedésekre való legkisebb tekintet nélkül harcolt.

1942 nyarán a német hadsereg megindította a „Kék terv” (Fall Blau) végrehajtását, melynek célja a Kaukázus olajmezőinek elfoglalása, illetve a Volga folyó elérése (és ezzel a szovjet Kaszpi-tengeri fő közlekedési útvonal elvágása) volt. A Kék terv fő csapásirányában – a Volga folyó felé – a Wehrmacht legnagyobb tábori hadserege a 6. hadsereg, a 4. páncéloshadsereg egyes részei, illetve a szövetséges országok haderői vonultak fel (pl. olasz, román, magyar haderők). A hadművelet gyorsan haladt előre, a Don folyó átlépését követően pedig elérhető közelségbe került a Volga folyó. A hadművelet ezen szakaszában még csak érintőlegesen említette a Wehrmacht főparancsnoksága Sztálingrádot, mint ipari központot, amelynek elfoglalása nem szerepelt az offenzíva céljai közt (csak a Volga folyó elérése volt a cél). A hadműveletek gyorsan haladtak, mert a Vörös Hadsereg - tanulva az 1941-es év katonai katasztrófáiból - visszavonta csapatait az azok bekerítésére törekvő Wehrmacht elől.

A város – minden bizonnyal neve miatt – egyre fontosabbá vált a két hadsereg, a két diktátor küzdelmében. Elfoglalása Hitler rögeszméjévé vált (mint német katonák megjegyezték: Hitler Kalinovkáért nem harcolt volna ennyire), megtartásáért Sztálin mindent megtett volna (a várost védő seregek élére a fanatikus Csujkov tábornokot nevezte ki, aki arra a kérdésre, hogy milyen esélyt lát Sztálingrád megvédésére azt válaszolta: „Ha meg kell halnunk, akkor meg fogunk halni!”), noha a város katonai vagy ipari jelentősége 1942 végére jelentős mértékben csökkent (ipari üzemeit folyamatosan bombázták, a Volgán való szállítást pedig a folyó elérésével máshol is meg lehetett volna akadályozni)

A várost szeptemberben érte el az addigra már jelentős veszteségeket szenvedő 6. hadsereg. Sztálingrád ostroma a világtörténelem első komoly városi csatájaként méterről méterre, házról házra folyt kézigránátcsatákkal, ásókkal, pisztollyal vívott közelharcban. A német hadvezetés nem szokott a szűk utcákhoz és romhalmazzá vált házakhoz, a háború korábbi szakaszaiban alkalmazott páncélostaktika kivitelezhetetlen volt (a gyalogharcban bevetett – és elvesztett – kiválóan képzett páncélos-személyzet pedig égetően hiányzott a csata későbbi szakaszában). A szovjet védők mindvégig képesek voltak tartani a Volga partvonalának egyre zsugorodó részét, az utánpótlás szállítását sem tudták a németek megakadályozni.

1942 novemberében megkezdődött a szovjetek ellentámadása a 6. hadsereg gyengén védett szárnyain a román és az olasz seregtestek ellen. A román seregek összeomlottak, néhány napon belül 5 hadosztályukat bekerítették, képtelenek voltak a támadás feltartóztatására, így a bekerítés sikerrel járt. Hitler megtiltotta a 6. hadsereg (és a vele együtt bekerített 4. páncéloshadsereg egyes részei) számára a kitörést, és ígéretet tett a csapatok légi úton való ellátására, ehhez azonban sem elegendő repülőgép, sem elegendő repülőtér nem állt rendelkezésre. A 6. hadsereg felmentésére indított támadást a Vörös Hadsereg visszaverte, a légi utánpótlás pedig elégtelen volt. Paulus tábornagy december 23-án jelezte, hogy csapatai képtelenek kitartani a –40 °C-os hidegben.

Két nappal később megindult a sztálingrádi német helyőrséget elsöprő szovjet támadás. Paulus folyamatosan követelte csapatai felmentését. Mindhiába. Január végére a német ellenállás megtört, a katlant két részre vágta a Vörös Hadsereg, a német seregtestek pedig megadták magukat. A csatát követően mintegy 95 000 német katona került hadifogságba, akiknek döntő többsége a hadifogolytáborban (vagy az oda vezető úton) életét vesztette, a háború után mintegy 5000-en térhettek csak haza Németországba.

A 6. német hadsereg katonái Sztálingrádnál, 1942. augusztus.

T–34 szovjet harckocsik Sztálingrádban.

Utcai harcok Sztálingrádnál, 1942. november.

Vaszilij Csujkov tábornok a 62. szovjet hadsereg parancsnoka

Egy német katona tisztítja a puskáját a csaták közötti szünetben, Sztálingrád, 1942 ősze.

Német katonák Spartanovkában, Sztálingrád külvárosában.

Utcai harcok Sztálingrádnál.

Minden utcáért, gyárért, házért és emeletért elkeseredett harc folyt. Volt, hogy egy lakáson belül napokig folyt a harc, és volt, ahol minden egyes lépcsőfok többször gazdát cserélt. A németek patkányok háborújának (Rattenkrieg) hívták ezt, az eddig még soha nem tapasztalt harcmódot, és keserű viccek születtek arról, hogy a „konyha már a miénk, de a nappaliban még harcok folynak”.

A német osztag a Vörös Október Acélműért vívott harcok során, Sztálingrád, 1942.

Szovjet katonák a romok között, Sztálingrád, 1942.

A város romjai között az apránként beérkező szovjet 62. és 64. hadseregek gyárépületekből és házak romjaiból rögtönöztek erődítményeket, és ezeket elkeseredett harcokban az utolsó emberig védték. Különösen kitüntette magát a harcokban a szovjet 13. gárda-lövészhadosztály. Az erősítésekkel frissen beérkezett szovjet közlegények átlagosan 24 óráig maradtak életben, és a tiszteknél sem haladta meg ez a szám a 72 órát.

Orosz rakétavetők, a katyusák (Sztálin-orgonák) lövik a német állásokat a sztálingrádi csata során.