Az egy szokatlan fegyver a flechette, vagy német nevén Fliegerpfeil, a repülőnyíl, elsőként az I. Világháborúban a francia, majd tőlük átvéve a német és egyéb nemzetiségű repülősök használták. 

Az első világháború kitörésekor a könnyű és törékeny repülőgépeket még nem lehetett olyan bombamennyiséggel ellátni, amellyel számottevő kárt okozhattak volna az ellenségnek; repülőnyílból azonban akár több ezret is magukkal vihettek, amelyek nagyobb kárt tehettek, mint néhány robbanótöltet. 

Nem lebecsülendő a repülőnyíl demoralizáló hatása sem: aki egyszer szemtanújává vált, hogy egy repülőnyíl a feje búbjától a talpáig áthatol egy emberen, vagy látszólag akadály nélkül szalad át egy lovon a rajta ülő katonával együtt, abban könnyen kialakulhatott az a nézet, hogy a repülőnyíl elől nincs hová bújni. E fegyver hatékonyságát nagyrészt ez az általa gerjesztett félelem adta.

A repülőnyíl többféle kialakítású változata ismert, többségük azonban nagyon hasonló: egyik végén kihegyezett négyzet vagy kör keresztmetszetű rövid, 12-15 cm-es acélnyárs, amelynek másik végén vagy saját anyagát elvékonyítva, vagy különálló lemezekből készítve stabilizátorszárnyakat alakítanak ki. Ez utóbbiak kettős célt szolgálnak: orrnehézzé téve a repülőnyilat segítik annak heggyel előre való célba csapódását, illetve stabilizálják a röptét. Erre a célra egyes típusok szárnylemezét meg is csavarják, miáltal a repülőnyíl a levegőben forogni kezd, még stabilabbá téve a haladást.

A repülőnyilakat általában könnyen kezelhető, 50 darabos kötegekben szállítják, és 500-1500 méter magasról kidobva őket kb. 200 méter sugarú körben csapódnak a földbe, óránként 200 m/s sebességre gyorsulva. A repülőgépek akár száz ilyen köteget is magukkal vihetnek egy-egy bevetésre.