Amikor a kapucinus szerzetesek évszázadokkal ezelőtt építési telket kértek Palermo vezetőitől kolostoruk számára, a legrosszabb földdarabot kapták a szűkmarkú városatyáktól. Utóbb azonban kiderült, hogy aranybányára építkeztek, hisz a kolostor alatt húzódó pincerendszerben eltemetett első barát teste hosszú évek múltán se akart elbomlani. A különös esetet isteni jelként értékelték a szicíliaiak, akik ettől kezdve - legalábbis azon nemesek és gazdagok, akik megtehették - minden követ megmozgattak, hogy itt temetkezhessenek el.

A szerzetesek az idők során elkezdték befolyásolni a természetes folyamatokat. A testekbe tartósításra alkalmas kemikáliákat fecskendeztek, belső szerveiket eltávolították, a testüregeket rongyokkal, és illatos növényekkel töltötték ki. A mumifikálandó tetemet egy ,,szűrő"-nek nevezett, különösen jól szellőző teremben fa- vagy agyagrácsra fektették, ami alatt egy csatorna húzódott, ami azonnal elvezette a szivárgó nedveket. A testet hónapokig szárították így, majd lemosták ecettel és felöltöztették legszebb ruhájába. 

Hamar kialakult a halottak kategorizálásának szokása, így ma külön folyosója van a férfiaknak, a nőknek, a gyerekeknek, a szüzeknek, a papoknak, valamint a különböző foglalkozások képviselőinek - orvosoknak, politikusoknak, festőknek. A múmiák a falak mellett állnak, székeken ülnek, ládákban, koporsókban fekszenek. Az egyik legépebben fennmaradt test egy kislányé, Rosalia Lombardóé, aki a második világháború végén született, s szülei egyetlen öröme volt. 1920-ban azonban tüdőgyulladást kapott, s antibiotikumok hiányában meghalt. Mivel Szicíliában a halottakra afféle "kicsi szentekként", a család túlvilági védelmezőjeként tekintenek, apja, Mario Lombardo elhatározta, hogy az élettelen testet bebalzsamoztatja, s ezáltal halhatatlanná teszi. A műveletet Alfredo Salafiára, a kor egyik híres gyógyszerészére és balzsamozómesterére bízta, aki kitűnő munkát végzett.