Az első harckocsikat az első világháború elkeseredett állóháborúja hívta életre, a háború fő harctere Flandria és Észak-Franciaország volt. Ezeket a területek nagy mélységben szabdalták a lövészárkok és az ellenség területeinek elfoglalása hatalmas emberveszteségekkel jártak. A cél egy olyan eszköz létrehozása volt, mely képes leküzdeni szögesdrótok és védelmi árkok vonalait és megvédeni legénységét, miközben megfelelő tűzerőt biztosít annak. A harckocsik vagy "szárazföldi hajók" létrehozásának ötlete egészen Leonardo da Vinciig nyúlik vissza, de a valódi harckocsikra a belső égésű motor és a lánctalp kifejlesztéséig kellett várni.

A tank elnevezés eredete a TANK kódszó, amely a harckocsi fedőneve volt az I. világháborúban, az angol watertank, azaz "víztartály" szó rövidítése. A nyugati (angol nyelvű) terminológiában használt Main Battle Tank (MBT) megnevezés az általános, harckocsi célra kifejlesztett páncélozott eszközöket jelenti.

Mark I A mai értelemben vett első harckocsi az 1916-ban megjelent brit Mark I volt. Már 1914-ben is készültek kezdetleges páncélozott járművek, de ezek képtelenek voltak a nyugati front árkokkal szabdalt területein mozogni. A felmerülő katonai nehézségekre válaszolva a brit hadügyminisztérium felállította a Landship (szárazföldi hajó) Bizottságot, melynek olyan jelentős támogatói is akadtak, mint E. D. Swinton vagy Winston Churchill. Egy nagy teherbírású alapjárműre volt szükségük, ami erős és jó terepjáró képességgel rendelkezett. Erre a célra az amerikai gyártmányú Bullock, valamint Holt traktorok voltak alkalmasak, amiket a brit szárazföldi erők a lövegek vontatására használtak. A traktorok átépítésével Sir William Trittont bízták meg, aki megépítette a Lincoln 1. számú gépet.

Lincoln No. 1A jármű ígéretesnek bizonyult, de a lánctalpai túl keskenyek voltak és gyakran meghibásodtak. A javítások 1915-ben a Little Willie néven ismertté vált modell kialakításához vezettek, ez volt az első brit harckocsi.

Little WillieA javítások ellenére a harckocsi még mindig nem felelt meg a landship követelményeinek, így W. G. Wilson hadnagy javaslatára nagyobb méretű, a test teljes hosszán körbefutó lánctalpakkal szerelték fel, így megnőtt a jármű stabilitása. Ezzel a kialakítással nyerte el a harcjármű közismert romboid alakját, ez lett a Mother (Anya). A Mother volt a prototípusa a Mk I harckocsinak, melynek 1916 februárjától megkezdődött a sorozatgyártása és ezzel kezdetét vette a "harckocsik korszaka".

Char d'Assault SchneiderA francia háborús vezetés J. E. Estinee ezredes ötletére, 1915-ben elkezdte egy gyalogsági páncélozott rohamkocsi kifejlesztését, hogy tervei szerint meglepetésszerű támadást mérhessen a nyugati front német állásai ellen. Ez a jármű volt a Char d'Assault Schneider, melyet a brit harckocsikhoz hasonlóan a Holt traktor alvázára terveztek. A tervezés kezdetben nehezen haladt, a Schneider mellett létrehozott Char d'Assaut St. Chamond rohamkocsiból is csak 1917-re készült el használható mennyiség.

Char d'Assaut St. ChamondEmellett az új harcjárművek nem hozták meg a kívánt áttörést, felépítményük még mindig nem felelt meg a nyugati front mostoha terepviszonyainak: a magas felépítmény miatt a jármű súlypontja is túl magasra került, így instabillá tette őket, valamint az árokáthidaló képességük is csekély volt. Viszont a francia fejlesztések vezettek a háború talán legsikeresebb harckocsijának kifejlesztéséhez, ugyanis a Renault FT-17 kialakítása meghatározó lett a harckocsik későbbi történelmében. Az FT-17 könnyű gyalogsági támogató harckocsi volt, a háború végére közel háromezer állt hadrendben és egészen 1944-ig használták.

Renault FT-17A németek az új veszéllyel szemben kezdetben a tüzérség átszervezésével és a gyalogsági páncéltörő fegyverek hadrendbe állításával válaszoltak, majd 1917 májusára kifejlesztették az A7V harckocsit. Az új Sturmpanzerwagen (magyarul páncélozott rohamkocsi) ormótlan kialakítású jármű volt, 18 fős személyzettel. A kifejezetten sikertelen konstrukcióból mindössze 20 darabot gyártottak. A kezdeti német harckocsifejlesztések kudarcai azonban nem hagyták páncélozott járművek nélkül a hadsereget, a német vezetés a zsákmányolt szövetséges harckocsik használatát is engedélyezte. A hadtörténelem első páncélos csatájára 1918. április 24-én került sor Villers-Bretonneux térségében a brit Mark IV-esek és a német A7V-k között.

A7VA harckocsik megjelenése sok tervező számára inspirálóan hatott, a háború időszakában számtalan olyan konstrukciót készítettek, amik mára a történelem süllyesztőjébe kerültek. Ezek többsége a Mark I romboid vagy az FT-17 mára hagyományos alakját mintázták, de fellelhetők könnyű vázas -mint az amerikai Skeleton tank, vagy a szuper-nehéz harckocsik is, illetve olyan formák, melyek a mai tapasztalatok mellett már nyilvánvalóan alkalmatlannak tűnhetnek, például a hatalmas kerekű Lebegyenko-harckocsi.

Skeleton tankLebegyenko-harckocsiAz első világháború éveiben, 1916 szeptembere és 1918 novembere között a szövetséges harckocsik közel tízezer bevetésen voltak túl, az új haderőnem kisebb buktatókkal, de sikeresen vizsgázott a harctereken, és mint a háború gordiuszi csomójának megoldója, örökre beírta magát a történelembe.

A háború utáni időszak mégsem kecsegtetett túl sok reménnyel a harckocsikra nézve. 1919 után a britek a harckocsihadtesteket 25-ről 5 zászlóaljra csökkentették, míg az amerikaiak a teljes hadtestüket leszerelték és a harckocsikat a gyalogságnak adták át. A franciaországi hadtestet megtartották különálló fegyvernemként, de feladata kizárólag a teljhatalmú gyalogság támogatása maradt, miközben a világháború körülményei közt sikertelenül szereplő lovasság újra előtérbe került.

A harckocsik sikersorozata ellenére a szövetséges hadseregek motorizálása nagyon lassú ütemben haladt, az élen haladó angolok is csak 1926-ban kezdték el a gyalogság mechanizálását, de a folyamat a II. világháború kitöréséig befejezetlen maradt. A fejlesztések iránya Angliában és az Egyesült Államokban a kisméretű, alacsony költségű, a főként kiképzési céloknak megfelelő harckocsik felé mutatott, a Szovjetunióban pedig az 1920-as évek elején számos kisméretű, gyenge minőségű harckocsit terveztek, nagyrészt brit harckocsitechnika adaptálásával. 
Amíg a szövetséges hadseregekben a harckocsizóknak más haderőnemek páncélosellenes előítéleteivel kellett megküzdeniük, addig a versailles-i békeszerződés haderő-korlátozási szabályait átlépve, az Adolf Hitler által vezetett Németország újra fegyverkezésbe kezdett. A német hadvezetés felismerte, hogy a jövő háborúinak megvívásában a harckocsik kulcsszerepet fognak betölteni.

A páncélos hadviselés új filozófiája a harckocsikat helyezte előtérbe és a páncélos egységekre ruházta a jövő hadműveleteinek oroszlánrészét. Így a német hadseregben a követelmény a gyalogság számára a harckocsik követése és az elfoglalt területek biztosítása lett, ami egyben a hadsereg nagyfokú motorizálásának feladatát is rótta a hadsereg szervezőkre. Ez a filozófia szöges ellentétben állt a szövetségesek által alkalmazott elvekkel, ahol a harckocsik sebességét a lehető legalacsonyabban tartották, hogy a gyalogság lépést tarthasson velük, ezzel kitéve őket az ellenséges tüzérség és a légierő tüzének.

Hitler hatalomra kerülése után Németország elkezdte többek között nyílt páncélosprogramját is. Ezt megelőzően 1926-ban elkészítették egy Gross traktor nevű program részletes terveit. Ez egy 75 mm-es löveggel és teljesen körbeforgatható toronnyal rendelkező harckocsi volt, melyet egy 1928-ban tervezett 37 mm-es páncéltörő ágyúval felszerelt járművel együtt a Szovjetunióban, egy Káma melletti titkos katonai bázison teszteltek. 1933. november 1-jén felállították az első Panzer (páncélos) egységet Zossenben, az alakulat parancsnoka Otto Lutz lett. A németek négy konstrukciót terveztek és próbáltak ki a háborúig: egy könnyű fegyverzetű, két géppuskával felszereltet, a PzKpfw I-t; egy ugyancsak gyenge páncélzatú, de 20 mm-es gépágyúval felszereltet, a PzKpfw II-t, és két nehezebb fegyverzetű és páncélzatú harckocsit, a PzKpfw III-at 37 mm-es és a PzKpfw IV-et 75 mm-es löveggel.

PzKpfw IPzKpfw IIPzKpfw IIIPzKpfw IVAz európai hadseregek többségében a páncélos erők fejlesztése lassú ütemben haladt a háború közeledtével. Ezzel szemben a sztálini Szovjetunió példátlan méretű fegyverkezést hajtott végre az 1920-as és 1930-as években, létrehozva számos harckocsitípust, melyek alkalmazása és folyamatos fejlesztése a II. világháború néhány kiváló szovjet harckocsijának alapját képezte, mint a T-34-es és a KV-1-es.

T-34KV-1Az újrafegyverkező hatalmak, mint Németország vagy a Szovjetunió számára a világháború előtt, az 1936. július 17-én kitört spanyol polgárháború kínált kitűnő alkalmat új fegyvereik kipróbálására. A harcokban a Szovjetunió a köztársaságiakat, Németország és Olaszország Franco tábornok nacionalistáit támogatta. Ezen a harctéren vizsgázott először az olasz CV33-as, az orosz T-26-os és a német Panzerkampfwagen-sorozat első darabja, a PzKpfw I-es is.

CV33T-26A második világháború kitörésekor, 1939-ben csak igen kevés hadsereg ismerte fel a harckocsikban rejlő lehetőségeket. Szeptember 1-jén a német hadsereg megkezdte Lengyelország lerohanását.

7TPA lengyelek egyetlen ütőképes harckocsi-típusa a 7TP könnyű harckocsi volt, a 37 mm-es Bofors páncéltörő lövegen alapuló harckocsiágyúval felszerelve. Az összehangolt német szárazföldi és légi hadműveletek következtében a legtöbb lengyel harckocsi elpusztult vagy zsákmányul esett.

A német harckocsi-hadviselés 1939-ben sikeresen vizsgázott, és a franciák lerohanása előtt elég időt biztosított a német vezetés részére, hogy elemezzék a felmerült hiányosságokat és átszervezzék páncélos egységeiket. A Wehrmacht ekkor még nagyszámú Panzer I és Panzer II harckocsival volt kénytelen felszerelni csapatait, amikről a hadjárat kezdetekor kiderült, hogy alkalmatlanok a fejlett hadviselésre.

A franciaországi hadjárat idején a szövetséges erők mind fegyverzetben és állományban felülmúlták a németeket. A franciák több mint 3000 korszerű harckocsival rendelkeztek és nagy mennyiségű I. világháborús harcjárművel a tartalék egységekben. Továbbá a kontinensen tartózkodott egy brit expedíciós erő is, 210 db könnyű és 100 db nehéz harckocsival, köztük 23 db új, Matilda I típus. A szövetséges erőfölény kudarcát azonban a hibás vezetés és a csapatok rossz felhasználása okozta, a tábornokok nem tudták levonni a helyes következtetéseket a németek lengyelországi stratégiájából.

A szövetségesek a harckocsik fejlesztése és a korszerű alkalmazás terén is elmaradtak a németek mögött. Kezdetben a franciák és az angolok két harckocsitípust gyártottak, nehéz harckocsikat a gyalogság rohamának támogatására és "cirkáló harckocsikat" a mozgékony lovasság feladatköreinek felváltására. Franciaországban a nehéz harckocsikat a 30 tonnás Char B1 típus, a cirkáló harckocsi kategóriát pedig a 10 tonnás Renault R35 és a Hotchkiss H35 típusok képviselték. A briteknél előbbit a 27 tonnás Matilda I, utóbbit a gyenge páncélzatú és fegyverzetű Mark III, Mark IV könnyű harckocsik képviselték.

Az amerikai hadsereg első nagy mennyiségben gyártott harckocsija az M3 közepes harckocsi volt, erős páncélzattal és egy forgatható toronyba beépített 37 mm-es, valamint a homlokpáncél jobb oldalába épített 75 mm-es ágyúval felszerelve. Többszöri módosítását a britek M3 Lee-nek, majd M3 Grant-nek nevezték, de a ("duplaágyús") járműkonstrukció bonyolultsága miatt leálltak a fejlesztéssel. Bázisán hozták létre az M4 Shermant.

A britek egészen 1943-ig nem tudtak a német közepes és nehéz harckocsikat ellensúlyozó harckocsikat előállítani. Januárban azonban megkezdték az Cromwell/Centaur harckocsik sorozatgyártását, melyekből összesen 4016 db készült el. Alapját képezték az A30 Challenger-nek, majd az 1944-ben gyártásra kerülő A34 Comet-nek, amely egészen 1958-ig hadrendben állt a brit hadseregben

M3 M4 ShermanCromwell/Centaur A30 ChallengerA34 CometA németek is rengeteg erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy harcjárműveik ütőképességét és teljesítményét növeljék, de hadtáp vonalaik egyre hosszabbá nyúlása nem kedvezett a végkimenetelnek. Ezen fejlesztések eredményeként születtek meg olyan típusváltozatok, mint a PzKpfw III és a PzKpfw IV közepes harckocsik G-N, ill. F1-J altípusai is. Előbbi típus gyártását 1944 közepén leállították, utóbbi viszont a háború végéig termelés alatt állt.

A második világháborúban tervezett harckocsik egyre vastagabb páncélzattal, egyre nagyobb tűzerejű fegyverzettel és egyre nagyobb teljesítményű motorokkal kerültek gyártásra. A fejlesztések kulcsiránya a lehető legegyszerűbb szerkezeti felépítés lett, amely a hatékony tömeggyártás alapvető kívánalma. Ennek a folyamatnak az eredményeként a háború második felében megjelent nagy űrmérethosszú, 7,5 és 8,8 cm-es harckocsiágyúkkal felszerelt Panzer V Panther, a Panzer VI Tiger és a Tiger II német közepes és nehéz harckocsik, az 1945 februárjában bevetett, 90 mm-es ágyúval szerelt amerikai M26 Pershing, a brit fejlesztésű, 17 fontos ágyúval szerelt Sherman Firefly és az A34 Comet, vagy a szovjet KV-alvázakon létrehozott Joszif Sztálin-sorozat: ISZ-1, ISZ-2, ISZ-3 típusú nehéz harckocsik. Ezen harckocsik némelyike később is résztvevője volt fegyveres összecsapásoknak, de az 1960-as évekre eltűntek a hadrendből.

Panzer V PantherPanzer VI TigerM26 PershingSherman FireflyISZ-1 A világháború lehetőséget nyújtott a harckocsi tervezők számára a legkülönbözőbb harckocsi típusok tervezésére és kipróbálására. A háború végére azonban kialakult egy klasszikus, egytornyos, löveggel felszerelt, alap harckocsi forma, ami a mai napig meghatározta a páncélosok kifejlesztését. A folyamatos tesztelés bebizonyította, hogy a több körbeforgó toronnyal felszerelt és az óriás harckocsik konstrukciója, mint a szovjet T-100-as vagy a német Maus harckocsi nem életképesek, ezért ezeket a tervezők viszonylag hamar elvetették.

A hidegháború időszakának két meghatározó harckocsi fejlesztési irányadója volt: az egyik a Varsói Szerződés, másik a NATO. Míg az előbbiben a szovjet "tömeghadsereg" filozófiája került előtérbe átlagos minőségi színvonallal, addig utóbbiban erre a jobb túlélőképességű, minőségi fölénnyel rendelkező eszközökkel adták meg a választ.

A nyugati hatalmak elsőként az 1945-ös berlini győzelmi felvonuláson szembesülhettek a szovjet tüzérségi és harckocsierők fejlettségével és mennyiségével. A Sztálinról elnevezett ISZ-2 és ISZ-3 nehéz harckocsikat 122 mm űrméretű, D-25T jelzésű, 217 mm páncél átütésére képes harckocsiágyúkkal szerelték fel. Utolsó nehéz harckocsi-projektjük a ISZ-3-ból továbbfejlesztett ISZ-10, későbbi nevén T-10 volt, melyet 1966-ban megszüntettek.

T-10A brit Centurion harckocsit a második világháború végén fejlesztették ki a Panther és a T-34 előnyös tulajdonságai figyelembevételével, 1949-ben rendszeresítették a Brit Szárazföldi Erőknél. Részt vett a Koreai háborúban, ahol az amerikai Pershing típussal sikerrel vették fel a harcot az orosz T-34/85 harckocsitípussal. Sikerességét jól mutatja, hogy alapját képezte a későbbi Chieftain és Merkava harckocsiknak egyaránt.

Centurion ChieftainMerkavaA NATO-harckocsik kezdetben 76 mm-es és 84 mm-es harckocsiágyúkat alkalmaztak, majd végül áttértek a nagyobb hatóerejű 105 mm-es huzagolt csövű lövegekre, amelyek megfelelő alapot adtak a lőszerek és a töltényűrök NATO-szabványosítására is. Az amerikaiak az M26 Persing típusból fejlesztették ki az M48 Patton, majd a modernebb M60 Patton harckocsikat. Az NSZK 1965-re készítette el a háború óta elsőként (1956-tól) fejlesztett harckocsiját, a Leopard 1-et. Ezt követte a francia fejlesztésű AMX 30 harckocsi, mindegyik típust 105 mm-es lövegekkel szerelték fel. A nyugati szakemberek számára nagy meglepetést okozott a szovjet T-62-es harckocsi megjelenése. Főfegyvere egy huzagolatlan 115 mm-es harckocsiágyú volt, amely új fejezetett nyitott a harckocsiágyúk tervezésében.

M48 PattonM60 Patton Leopard 1AMX 30T-62A löveget kifejezetten űrméret alatti, leválóköpenyes, szárny stabilizált, páncéltörő nyíllövedék kilövésére tervezték, azonban a löveg konstrukciós hibái miatt nem volt megfelelően pontos és megbízható, így leváltották vagy huzagolták őket. A NATO eközben elkezdte a sima furatú harckocsiágyúk tervezését, aminek hatása az volt, hogy a szovjet sima csövű-löveg program is tovább folytatódott. Eredménye lett az 53,5-es űrmérethosszú 2A26 GRAU-kódú 125 mm-es ágyú, mellyel a T-64-es harckocsikat szerelték fel. Kisebb módosításával jött létre a 2A46 sorozat, ami nagyobb hatásfokot és megbízhatóságot biztosított a T-72-es harckocsik számára. Ezt az ágyúsorozatot alkalmazzák a T-80/-90 harckocsikban is.

T-64T-72A hidegháború idején számos nemzetközi program indult egységes harckocsitípusok kifejlesztésére. Az egyik ilyen az USA-NSZK által létrehozott MBT-program (Main Battle Tank-program), amely felbomlott az egységes kísérleti alvázak megalkotása után. A kudarcba fulladt fejlesztések továbbviteleként jöttek létre a német Leopard 2 és az amerikai M1 Abrams harckocsik. 

Leopard 2 M1 AbramsA nyugati és szovjet harckocsitechnika összecsapásának fő színtere a második világháború után létrejött Izrael és az őt körbevevő arab államok közti folyamatos háborúskodás. Izrael minden támadást vissza tudott verni és offenzívákban területeket is szerzett, a világháborús német Panzerwaffe után az izraeli páncéloserők lettek a legsikeresebb harckocsizók a világon. Az 1967-es hatnapos háború után döntés született egy saját fejlesztésű - a sikeres Centurionön alapuló - nehéz harckocsi, a Merkava kifejlesztésére.

MerkavaA hetvenes évektől kezdve a harckocsikat fejlett elektronikai rendszerekkel kezdték felszerelni, úgymint az elektronikus tűzvezető rendszer, lézer távmérők, a különböző spektrumban működő éjszakai irányzékok és elektronikus helymeghatározó berendezések.

A harckocsik létjogosultságáról szóló viták egyik sarokpontjának tekinthető az 1979-1988-as afganisztáni szovjet beavatkozás, mivel a tálib ellenállóknak a harckocsik árának töredékért beszerezhető kézi páncéltörő fegyverekkel számos harcjárművet sikerült megsemmisíteniük. 

A Szovjetunió összeomlását követő időszak eddigi legnagyobb fegyveres konfliktusaiban a legelső az 1991. január 16-án kirobbant öbölháború, amely a NATO fennállásának legelső fegyveres beavatkozása volt. A Kuvait felszabadításáért indított, ENSZ BT által jóváhagyott koalíciós hadműveletekben nagyarányú harckocsi-összevonások történtek, több nyugati harckocsitípust ekkor vetettek be először "éles" harccselekményekben (M1 Abrams, Challenger 1). 

A háborúk főbb harckocsitípusai az iraki oldalon szovjet T-54/T-55, T-59/T-69, T-62 és T-72 harckocsik voltak, melyek közül a legfejlettebb T-72 is csak az orosz változatoknál tíz évvel idősebb technikai színvonalat tudta felvonultatni. A T-72 korának egyik legerősebb főfegyverzetével ellátott, tömegtámadásra kifejlesztett harckocsija volt, ezzel szemben védettsége gyenge a fejlett páncéltörő eszközökkel szemben.

A szövetséges harckocsiállomány gerincét az 1980-ban hadrendbe állított amerikai M1A1 Abrams, az angol Challenger 1 és a kuvaiti M-84AB harckocsik alkották. Az amerikai és brit harckocsik fegyverzetben, páncélzatban és technikai fejlettségben is messze felülmúlták az iraki páncélosokat.

forrás: wikipédia