Az amerikai-szovjet űrversenyben a két fél mindenáron a másik megelőzésére törekedett. Az 1960-as évek közepén mindkét országban azt tűzték ki célul, hogy 1967-ben embert küldjenek a Holdra. Az amerikaiak hatalmas szellemi és anyagi erőforrásokat összpontosítottak az Apollo-programban, a szovjetek azonban nehéz helyzetbe kerültek.

A Szojuz-1A Vosztok-program véget ért, és az új generációs űrhajók megépítése nehezen haladt. Kezdetben a Vosztok továbbfejlesztésével próbálkoztak, de a főkonstruktőr Szergej Koroljov 1966-ban bekövetkezett halála után a teljesen új Szojuz modellek mellett döntöttek.

Vladimir KomarovAz első űrhajók nem az elvárt módon működtek, az egyik a kilövőállványon robbant fel, a másik kettő a tesztrepülések során nehézkesen manőverezett, és egyértelműen kiderült, hogy a személyzet nem élte volna túl bennük a repülést.

Vladimir Komarov orvosi vizsgálaton 1965 szeptemberébenKözelgett azonban a nagy októberi szocialista forradalom 50. évfordulója, ezért politikai nyomásra úgy döntöttek, hogy a következő Szojuz már embert visz magával a világűrbe.

Vladimir Komarov Gagarin legjobb barátai közé tartozott. Itt együtt vadásztak.A Szojuz-1 hibáiról szóló lista csaknem kétszáz tételből állt, de erről senki sem merte értesíteni a legfelsőbb pártvezetést. A tartalék Jurij Gagarin, a világ első űrhajósa maga is összeállított egy 10 oldalas hibajegyzéket, amelyet eljuttatott a KGB-hez, de ez sem hozott eredményt. Újabb dokumentumok szerint a kiválasztott űrhajós, Vlagyimir Komarov maga is tisztában volt azzal, hogy halálos veszélyben forog, de vállalta a küldetést, hogy megmentse jó barátja, Gagarin életét (Gagarint jelölték ki ugyanis Komarov helyettesének). Állítólag indulása előtt azt mondta: nyitott koporsóban temessék el, hogy mindenki lássa, mit műveltek a szovjet vezetők.

Jurij Gagarin és Vlagyimir KomarovA tervek szerint a háromszemélyes Szojuz-1 űrhajóval egy kozmonauta kelt volna útra, őt másnap egy immár háromfős személyzet követte volna a Szojuz-2 fedélzetén. A két űrjármű összekapcsolódása után két űrhajós átszállt volna a Szojuz-1-be. Ha minden rendben ment volna, akkor előbb a Szojuz-1 három űrhajóssal tért volna vissza a földre, majd egy nap múlva a Szojuz-2 fedélzetén maradt kozmonauta is landol. A missziót természetesen nem jelentették be előre, hiszen a szovjet repülésekről csak utólag, a siker után értesült a közvélemény, az esetlegesen felmerülő hibákat gondosan elhallgatták.

A küldetés eleve rossz előjelek mellett indult 1967. április 23-án. Az űrhajót a bajkonuri űrrepülőtér indítóállomásáról egy Szojuz hordozórakéta juttatta Föld körüli, közeli körpályára.

A Szojuz-1A Szojuz-1 pályára állása után az energiaellátásért felelős napelemtáblák nem nyíltak ki teljesen, így dokkolásról szó sem lehetett, a Szojuz-2 felbocsátását lefújták. Az űrhajó helyzetének meghatározásáért felelős szenzor meghibásodott, Komarov kénytelen volt a kézi irányítással küszködni, a rádiós összeköttetés is megszakadt, és csak a Szojuz második fordulata után tudtak stabil kapcsolatot létesíteni az URH-sávon.

Komarov a lányával, Irinával és a feleségével, ValentinávalA hibák láttán a pilóta feleségét az irányító központba vitték, így rádión keresztül volt alkalmuk elköszönni egymástól. Jelen volt Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök is, aki arról biztosította Komarovot, hogy mindent megtesznek a sikeres landolás érdekében, egyúttal hősnek nevezte őt.

Komarov április 24-én kapta meg a leszállási parancsot azzal a szigorú utasítással, hogy csak szovjet területen érhet földet, az űrhajó ekkor a tizenhatodik fordulatnál járt. A helymeghatározó szenzorok hibás működése miatt a földön nem tudták kiszámítani a megfelelő fékezési pillanatot, így Komarovnak a Holdhoz képest, az éjszakai félteke fölött kellett elindítania a fékezést (hasonlóan később az Apollo-13 legénységéhez). A második próbálkozásnál, a 18. fordulat után a fékezőrakéták le tudták lassítani az űrhajót, hogy sikeresen haladjon át a Föld sűrű légterén, és a leszállóegységről is levált a műszaki egység.

Hét kilométeres magasságban a fékezőernyők közül azonban csak a kisebb kihúzóernyő lépett működésbe, a főernyő nem nyílt ki teljesen, majd kötele összegabalyodott a tartalék ernyővel. A kabin 700 kilométeres óránkénti sebességgel csapódott a földbe Orenburg közelében, lekaszálva a fákat, majd - miután a kormányhajtómű üzemanyagát nem sikerült kiengedni - ki is gyulladt. Komarov azonnal meghalt - ő volt az űrhajózás történetében az első asztronauta, aki űrutazás közben halt meg.

A Szojuz-1 maradványai, 1967. április 24.A mentőcsapatok hosszas keresés után leltek rá a felismerhetetlen kabinra és az elszenesedett holttestre. Ennek ellenére a mentés vezetője először azt jelentette, hogy az űrhajós még életben van, de azonnali orvosi segítségre szorul. 

A balesetet helyszínén.Magát a balesetet és Komarov halálát a szovjet állami hírügynökség, a TASZSZ csak hét órával később jelentette be.

A szovjet katonai vezetők nézik Vladimir Komarov kozmonauta maradványait.Temetése kívánsága szerint nyitott koporsós volt, az ekkor készült ikonikus fotó bejárta a világsajtót. Komarovot a Kreml falába, a legnagyobb szovjet hősök közé temették, űrhajóstársai a Pravdában búcsúztak el tőle. A tragédia helyén ma emlékmű áll.

A tragédia helyén álló emlékmű

A gyászmenet, 1967. április 26. Valentina Komarov, Vladimir Komarov szovjet űrhajós özvegye megcsókolja a halott férje fényképét a hivatalos temetés során, amelyet 1967. április 26-án Moszkvában a Vörös térén tartottak.Valentina Komarova, az űrhajós özvegye a hivatalos temetés soránA tragédiának hivatalos felelőse nem lett. Gagarin soha nem heverte ki barátja halálát, amelyért a szovjet vezetőket okolta.

A Szojuz-1 katasztrófája másfél évvel késleltette a Szojuz-programot, a Holdra először az amerikai Neil Armstrong lépett 1969. július 20-án. Armstrong egy plakettet hagyott égi kísérőnkön, amelyre azok nevét vésték, akik az űr meghódításáért áldozták életüket, köztük volt Komarové is.