A Douglas Mawson által vezetett 1911-14-es Ausztrálázsiai Antarktisz-expedíció
Azt gondolhatnánk, hogy a 20. század elején az Antarktiszra indított számos híres (Scott, Shackleton, Amundsen) és kevésbé híres (Drygalski, Bruce, Nordenskiöld, Charcot, Sirasze) expedíció után már nem sok érdekes maradt a kontinens jégsivatagában, azonban Shackleton 1907-09-es Nimrod-expedíciójának 30 éves geológusa, az ausztrál Douglas Mawson nem így vélte. Abban szinte biztos volt, hogy 1911-12-ben Scott kapitány Shackleton nyomdokaiban járva el fogja érni a Déli-sarkot, ugyanakkor a Sarkra vezető kontinensszeleten és a partvidék néhány kitüntetett pontján kívül még óriási területek voltak ismeretlenek, többek között az Ausztráliától délre eső Adélie-föld is.
Douglas Mawson óriási lehetőséget látott az ismeretlen terület tudományos és gazdasági feltárásában, valamint a jeges földdarab esetleges természeti kincseinek Ausztrália számára való megszerzésében és kiaknázásában.
A fiatal felfedező megtanulta a leckét Shackleton expedícióján: a lehető legnagyobb területet kell feltárnia, de anélkül, hogy a szános felderítőcsoportok túlerőltessék magukat vagy éhezni kezdjenek. Ennek érdekében a kiszemelt partvonalon a korábbi expedícióktól eltérő módon három, egymástól mintegy 600 kilométerre lévő bázist tervezett létesíteni. A legnagyobb távot bejáró csapatok szánjait - a gépesített, illetve a pónivontatás korábbi kudarcaiból okulva - kutyák húzták.
Mawsonnak volt még két, korát messze megelőző, egyben az antarktiszkutatás jövőjét előrevetítő újítása: expedíciója először szándékozott repülőgépet a déli kontinensre vinni, amivel rögtön megtöbbszörözhették volna felderített területet, illetve sikeresebben kutathattak volna az esetleg bajba jutott csapatok után. Mivel a gép egy adelaide-i bemutatórepülésen még kiszállítása előtt összetört, a tervből végül nem lett semmi. Mawson először vitt magával rádiót, enyhítve az ottlévők elszigeteltségén.
A viszonylag nagy, 30 fős expedíció tagjainak nagy része ausztrál egyetemek természettudományi karjainak ígéretes és érdeklődő hallgatóiból állt, de volt köztük egy svájci hegymászó (Xavier Mertz), egy fényképész Frank Hurley is, másodparancsnokul pedig az a Frank Wild szolgált, aki 1909-ben Shackletonnal együtt 170 kilométerre a Déli-sarktól volt kénytelen visszafordulni.
Az 1911 decemberében útnak induló expedíció a Macquarie szigeti bázis létesítését követően a sarki vizekre hatolt és szinte rögtön komoly problémákkal szembesült: az adott partszakaszt mintegy 70 évvel korábban leíró Wilkes beszámolója megdöbbentően megbízhatatlannak bizonyult. Mawson emiatt gyanakodni kezdett arra, hogy Wilkes sok esetben a nagyobb jégtorlaszokat írta le az Antarktisz partvonalaként. A kontinens megközelíthetetlensége miatt le kellett mondani az egyik tervezett bázisról, azt a fő támaszponthoz csapva két, az eredetileg tervezettől némileg nyugatabbra lévő bázisban gondolkodott.
Az expedíció hajója, az Aurora végül sikeresen áttört a jégzáron, hogy a fő támaszpont legénységét kitehesse a Commonwealth öbölbeli Denison-foknál. Mawsonék ezt a mozzanatot a következő két évben ezerszer megátkozták: hamarosan kiderült, hogy a Denison-fok Földünk legszelesebb pontja. A borzalmas nyári szél- és hóviharokat még borzalmasabb téli viharok követték - 1912 márciusában például 79 km/órás átlagos szélsebességet mértek, ami szinte napi rendszerességgel takart 130-160 km-es széllökéseket is.
Wild nyugati csapata több, mint 2500 km-en keresztül sem tudott áttörni a jégtorlaszokon, így merész döntéssel a Shackleton selfjégre rakták ki kunyhójukat (a selfjég a parti síkságról a tengerbe belenyúló jégtömeg). Wild arra alapozta döntését, hogy a tengerfelszínen úszó, jégréteg állandó képződménynek tűnik, ráadásul ki lehet jutni róla kontinensre is.
Az említett nehézségek ellenére mindkét csapat sikeresen áttelelt, majd néhány tavaszi depótelepítő utat követően novemberben felfedező útjukra indultak az egyes csapatok. A felfedezőknek északi irányból is sikerült megközelíteniük az egyébként helyét állandóan változtató déli mágneses pólust, melyet Mawson 1909-ben már keleti irányból elért, így igazolva, hogy az Antarktisz ezen része összefüggő szárazföldet alkot.
Szintén jelentős eredmény volt, hogy a partvidéken felfedezett óriási gleccserek (a Mertz- és a Ninnis-gleccserek) mentén előbukkanó sziklás felszínen szén lelőhelyekre bukkantak a kutatók, míg az Antarktiszi-fennsík jégfelszínén felfedezték az elsőt az azóta a kontinensen fellelt több tízezer meteoritdarab közül, mely a déli kontinenst a meteoritok legjelentősebb lelőhelyévé tette.
Szintén jelentős eredménye volt az expedíciónak, hogy a nagy területen szétszóródó csapatok meteorológiai megfigyeléseiket össze tudták hasonlítani egymással, illetve Scott kapitány szintén a kontinensen tartózkodó expedíciójának adataival, így jelentős területről juthattak egyszerre információhoz.
A sok eredményen felül külön örömre adott okot, hogy látszólag minden résztvevő épségben visszatért a kitűzött január közepi, végi határidő környékén. Kivéve az expedíció vezetőjét és két társát, Belgrave Ninnist és Xavier Mertzet. Egészen 1912. december 14-ig igen jól haladtak, amikor tragédia történt: a síléceket nem használó Ninnis szánjával együtt eltűnt egy jéghasadékban az élelmiszer nagy részével. A két túlélő másfél heti ellátmánnyal állt egy hónapnyira a bázistól.
Versenyfutás kezdődött a halállal: a két egyre jobban legyengülő férfi erőltetett menetben, nem egyszer az utolsó élelemforrást jelentő kutyákat a szánon húzva igyekezett a bázis felé. Mertz egyre jobban gyengült, január első napjaiban mozgásképtelenné vált, majd 1913. január 8-án meghalt.
Újabb társa halála után Mawson éhezve, fagyási sérülésektől gyötörve botorkált a bázis felé, abban a tudatban, hogy bármely nem várt esemény a véget jelentheti.
Végül a bázistól 20 kilométerre egy hétre egy hóbarlangban kellett meghúznia magát a viharos időjárás miatt, és amikor február 8-án délután bebotorkált a táborba, az újabb áttelelésre kiválasztott 6 ember azzal a hírrel fogadta, hogy az Aurora pár órája távozott. Mivel az Aurora szénkészlete csak azt tette lehetővé, hogy a nyugati csapat felszedése után Ausztrália felé vegye az irányt, Mawsonéknak még egy telet kellett az Antarktiszon tölteniük, igaz az otthonnal való állandó rádiókapcsolat ezt már némileg komfortosabbá tette. Mawson a bázis 1913. december 23-i elhagyását követően még közel másfél hónapon át oceanográfiai méréseket végeztetett az Aurorával.
Az expedíció eredményeinek feldolgozása és publikálása még el sem kezdődhetett, amikor kitört az első világháború, amely gyorsan magába szippantotta a résztvevők túlnyomó többségét, hogy többük is elessen Gallipolinál, vagy harci gáztól rokkanjon le a nyugati fronton. A világméretű konfliktus véráldozata mellett gyakorlatilag eltörpült az expedícióhoz köthető utolsó tragédia: az ausztrál kormány meteorológiai szolgálata által átvett Macquarie szigeti bázis felváltott személyzetét hazaszállító hajó 1914 végén nyomtalanul eltűnt utasaival együtt.
Ez magyarázza, hogy a nem mindennapi felfedezőút nemzetközileg kevéssé lett ismert, és bár ez volt az első ausztrál nemzeti siker, a nemzettudat kialakulásában játszott szerepe természetszerűen eltörpült Gallipoli mészárlás és a nyugati fronton aratott sikerek mellett.
