Az elgondolás, miszerint az emberi test 21 grammot veszít a halál beálltakor, egy több mint száz éves, kísérletsorozatból ered.
Az abban való hit, hogy lelkünk halálunkkor elhagyja testünket, nem modern kori dolog, a jelenség “tetten érése” – azaz számszerűsítése – azonban egy 20. század elején tevékenykedő amerikai orvoshoz, Duncan MacDougallhoz köthető.
Duncan MacDougall 1911-ben.
Duncan MacDougall amerikai orvos az 1900-as évek elején egész karrierjét arra áldozta, hogy tudományosan alátámassza a lélek létezését. Abból indult ki, hogy minden létező anyag mérhető, így tehát az emberi lélek is. Csak meg kell mérni…
1907-ben publikált kísérletei meglehetősen morbidak voltak, és sokkal inkább a laikus logikájával futott neki, mint tudományos alapossággal. Haldoklókat keresett, és “talált is” hat személyt: négyük tuberkolózisban, az ötödik cukorbetegségben, a hatodik személy egy meghatározhatatlan betegségben szenvedett.
Páciensei már végső stádiumban voltak, alig mozogtak. Ágyukat úgy alakította át, hogy azok egy nagyon érzékeny mérlegként működtek, majd várta, hogy meghaljanak. A többit már nem nehéz kitalálni. MacDougall megállapította, hogy az ember 21 grammot veszít súlyából halála után, így tehát a lélek létezik, mérhető, súlya pedig 21 gramm.
Kontrollkísérletei során 15 haldokló kutyát is a mérlegre tett, az ő kimúlásukkor azonban semmilyen súlyvesztést nem tapasztalt – ezzel pedig bizonyítottnak érezte azt a vallási meggyőződését, miszerint az állatoknak nincs lelkük. Vizsgálatai eredményeiről – hatéves kutatás után – 1907-ben a New York Times számolt be.
A New York Times cikke 1907. március 11-ből.
Megállapítását persze sokan kétkedve fogadták. Azt állították, a mérleg nem volt elég pontos, de a lényeg, hogy a halál beálltát nem lehet “másodpercre pontosan” megállapítani. Márpedig utóbbi lenne a kísérlet egyik kulcseleme. Az orvos így válaszolt: A lélek súlya gyakorlatilag az utolsó lehelet távozásakor hagyja el a testet, a nyugodtabb természetű emberekben azonban akár egy percig is ott maradhat.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a hat esetből egyszer jött ki azonnal a 21 grammhoz közelítő érték, máskor csak több részletben. Két esetet pedig maga MacDougall minősített érvénytelennek. A kritikát elfogadva további méréseket tartott szükségesnek. A Kísérletező kedvű férfi 1911-ben került ismét a hírekbe, állítólag megtalálta a módot a testből távozó lélek lefényképezésére. Aztán Duncan MacDougall eltűnt a média érdeklődési köréből, 1920-ban pedig elhunyt.
Augustus P. Clarke
MacDougall kísérletének esetlegességére és hibáira először Augustus P. Clarke mutatott rá. Szerinte a MacDougall által tapasztalt 21 grammos súlyvesztés nagy valószínűség szerint annak köszönhető, hogy a halál beálltakor a tüdő nem hűti tovább a vért, aminek következtében hirtelen megemelkedik a test hőmérséklete – ez pedig megugró izzadáshoz vezet. A 21 grammnak tehát szerinte semmi köze nincs a lélekhez.
Az amerikai orvos megállapítása tehát tudományos szempontból nem állja meg a helyét. Ez persze önmagában nem jelenti azt, hogy ne lenne lelkünk, ám súlya biztosan nem mérhető. A 21 grammot viszont Alejandro González Iñárritu 2003-as filmje világszerte ismert fogalommá tette.
