Az 1923-as nagy kantói földrengés (más néven tokiói földrengés) Japán történelmének legtöbb halálos áldozatot követelő földrengése volt, mely szinte teljesen elpusztította Tokiót és a közeli kikötővárost, Jokohamát is.
A földrengést követően hatalmas tűzvész keletkezett a nagyvárosokban, illetve 6-12 méter magas hullámokkal szökőár (cunami) csapott le a partvidéki területekre. A katasztrófa 1923. szeptember 1-jén helyi idő szerint déli 11 óra 58 perckor következett be, a rengés a hivatalos adatok szerint 4 percig tartott, de a különböző beszámolók 4 és 10 perc közötti intervallumról szólnak.
A földrengés epicentruma Tokiótól délre, a Szagami-öbölben, Osima-sziget közelében volt, Richter-skála szerinti erőssége körülbelül 8,2-es lehetett. A halálos áldozatok számát a különböző források 105 és 145 ezer között becsülik, a földrengést követő tűzvészben Jokohamában a lakások 90%-a megsérült vagy megsemmisült, Tokióban az épületek 40%-a leégett.
1923-ban a háztartásokban többnyire még hagyományos tűzhelyeket használtak, a katasztrófa pedig az ebédhez való készülődés idején történt, aminek következtében a városok lakónegyedeiben több helyen tűz ütött ki, akárcsak egyes ipari területeken, laboratóriumokban és más hasonló létesítményekben. Az erős szél következtében a tűz gyorsan terjedt, és napokig tartott a lángok megfékezése.
Az épületek elsődleges – azaz kifejezetten a földmozgás hatására bekövetkező – károsodása elsősorban Tokió folyami hordalékra épült városrészeiben következett be. A vízzáró agyagrétegek közé beékelődött homokos talaj sok helyen folyóssá vált, aminek következtében az épületek megsüllyedtek, összedőltek. Jelentős károkat okoztak még a földcsuszamlások, illetve a part menti területeken a szökőár (cunami), ami helyenként 6-12 méter magas hullámokkal csapott le.
A halálos áldozatok pontos számára vonatkozóan nincsenek megbízható adatok, a különböző források 105 és 145 ezer fő közötti becsült adatokat említenek, ami az érintett területek lakosságának mintegy 2,5-3 százaléka.
