A több mint 100 éve készült fotográfiákat az expedíció fotósa Herbert Ponting készítette a balsorsú antarktiszi expedíció során.

Robert Falcon Scott hajója, a Terra Nova, 1910. június 1-jén kelt útra, hogy meghódítsa a Föld utolsó ismeretlen pontját, a Déli-sarkot. Melbourne kikötőjében egy szűkszavú távirat várta, amelyben Amundsen tudatta vele: ő is a Déli-sarkra tart. Minden idők legnagyobb sarkkutatója eredetileg az Északi-sarkra készült, ám miután azt 1909-ben elérte az amerikai Peary, az utolsó pillanatban célt változtatott.

Scott rengeteg tudományos műszert vitt magával, csapata meteorológiai, földrajzi méréseket is végzett, és az állatvilágot is tanulmányozta, Amundsen ezzel szemben csak a sarkot akarta elérni.

Amundsen 1911. október 20-án, Scott néhány nappal később, november 1-jén indult a végső rohamra. Amundsen és négy társa kutyaszánon, 52 kutyával egy ismeretlen, de rövidebb utat választott és az időjárás is kegyes volt hozzájuk. Két hónap után, 1911. december 14-én délután három órakor a világon elsőként elérték a Délki-sarkot, ahol egy sátorra felhúzták a norvég lobogót, belsejében pedig Scottnak szóló üzenetet helyeztek el.

Scott korántsem bizonyult ilyen szerencsésnek. Ő a valamivel hosszabb, de a Shackleton által kitaposott útvonalnak vágott neki szibériai pónikkal, kutyákkal és motoros szánokkal. A hó-és jégviharok közepette hamar kiderült, hogy a pónik nem bírják a hideget és rendszeresen elakadnak a hóban. Az állatokat le kellett ölniük, ettől kezdve iszonyatos szenvedések közepette maguk húzták a szánkókat. 1912 januárjának elején értek a 87. szélességi fokoz, ahonnan csak Scott és négy társa folytatta az utat, a többiek visszafordultak. 1912. január 16-án emelkedett hangulatban értek a Déli-sarkhoz, ahol azonban mérhetetlen csalódás és az Amundsen által kitűzött zászló várta őket.

A visszaúton az idő még zordabbra fordult, az olykor mínusz 33 fokos hideg mellett a hóvakság és az egyre fogyó élelem is gyengítette őket. Scott és két megmaradt embere 1912. március 19-én táborozott le utoljára, alig 18 kilométerre következő raktáruktól. Továbbmenni már nem volt erejük, s tisztában voltak azzal, hogy sorsuk megpecsételődött. Scott utolsó, drámai naplóbejegyzése, a holtteste mellett meglelt naplójában: „Azt hiszem, nem tudok tovább írni. Robert. Zárszó: Isten szerelmére, gondoskodjatok szeretteinkről.”, március 29-ről kelt. Csonttá fagyott tetemükre, irataikra és a kőmintákkal telt szánokra csak novemberben bukkant a mentőcsapat, akik a holttesteket jégsírba temették.

Amundsen sikeres sarkelérésének híre hamar eljutott egész Európába, Scott tragédiája csak később látott napvilágot. Az expedíció és résztvevői a kor hőseivé váltak, könyvek, festmények, filmek, költemények százai keletkeztek. Utcákat, tereket, épületeket neveztek el a csapat tagjairól – főként Angliában.

Amundsen teljesítményét Angliában lebecsülték, sőt azt állították, a Ross-tenger brit fennhatóság alatt áll (1841-ben James Ross fedezte fel), így Amundsen be sem hajózhatott volna oda, mindezen állításokat az angolok nemzeti büszkeségén esett csorba erősen táplálta. Scottot egy egyszerű emberséges hősnek, Amundsent professzionális felfedezőnek állította be az akkori angol sajtó. Valójában Amundsen is "amatőr" felfedező volt, problémái valóban akadtak az embereivel, és a népszerűséget sem viselte jól. Amundsen az Északi Sark felfedezését szerette volna elérni világéletében, de ebben megelőzték és sosem tudott igazán örülni antarktiszi sikerének.

Lawrence Oates (1880 - 1912) kapitány.

Scott kapitány (1868 – 1912), a dolgozószobájában, 1911. október 7.

Herbert Ponting (1870 - 1935) az expedíció fotósa, a McMurdo Sound szoros közelében, 1911.

Bernard C. Day (1884-1934), a motoros szánok szerelője, 1911. december 21.

Cecil Meares (1877 - 1937) a kutya gondozó és orosz tolmács, 1912. január 29.

Apsley Cherry-Garrard (1886 - 1959) állatorvos-helyettes az expedíció egyik legfiatalabb tagja, 1912. január 29.

Scott kapitány, 1911. április 13.

Az expedíció tagjai napoznak a Terra Nova fedélzetén, 1910.

Henry Rennick (1881-1914) hadnagy, 1911. február 9.

Az expedíció tagjai javítják a rénszarvas-prém hálózsákokat, 1911. május 16.

Edward Evans hadnagy és Edward Nelson biológus egy jégbarlangot vésnek az élelmiszer tárolására 1911. január 12.

Az expedíció tagjai Whiskyvel itatnak egy pónilovat, amit jeges vízből mentettek ki, a McMurdo Sound, 1911. február 8.

Ebéd a sátorban, 1911. január 7.

Edgar Evans (1876 - 1912) kinevezett tiszt, az összes felszerelés állapotáért ő volt a felelős, 1911.

Cecil Meares és Lawrence Oates a tűzhelynél, 1911. május 26.

Patrick Keohane (1879–1950) törzstisztviselő elkészítette a Terra Nova modelljét, 1911. augusztus 10.

Rénszarvas-prémes sícipők, 1911.

Tryggve Gran (1888 - 1980) síoktató, 1911 október.

Denis G. Lillie (1884 - 1963) biológus, üvegszivacs álatokkal, 1911.

Edward Nelson biológus egy tudományos kísérletet végez, 1911. december 24.

Cecil Meares kutyagondozó zongorázik, 1912 január.

Apsley Cherry-Garrard állatorvos-helyettes és a pónilova, Michael, 1912. október 16.

Az expedíció tagja (középen Scott kapitány), 1911.

Scott kapitány, 1911.

George Murray Levick (1876–1956) sebész, 1912. január.

Lieut. Bowers, Mr. Cherry Garrard, Capt. Oates, Mr. Meares és Dr. Atkinson, a kunyhóban, 1911. október 9.

Sir Charles Seymour Wright (1887 - 1975) glaciológus és fizikus asszisztens, 1912. január 29.

Lawrence Oates, Henry Bowers, Robert Scott, Edward Wilson és Edgar Evans (balról jobbra) a Déli-sarkon, 1912 január 17-én.

Forrás: flashbak.com