Sampurunak hívják azokat a soha nem fakuló műanyag ételeket, amiket a japánok az éttermeik kirakatába tesznek. A szigetországban ugyanis úgy gondolják, ezek annyira étvágygerjesztők, hogy azonnal becsábítják be az üzletbe a vendégeket. Bár hogy ez európai szemnek is olyan ínycsiklandó-e, az azért kérdéses.

A sampuruk története a múlt század elejére nyúlik vissza, amikor is egy Takizo Iwasaki nevű üzletember viaszból elkészítette az első rizs-omlettet. Kicsit gondolkodnia kellett, hogy ez vajon mire is lenne használható, de aztán megvilágosodott: Oszakába ment, abba a városba, ami már akkor is tele volt éttermekkel, és meggyőzött egy pár étterem tulajdonost arról, hogy az étel látványa azonnal beindítja a nyálelválasztást, és arra ösztönzi az arra járókat, hogy betérjenek hozzájuk. Az pedig nyilvánvaló, hogy az igazi ennivaló étvágygerjesztő látványa csak rövid ideig tart, és mindennap cserélgetni a kirakat fogásait túlságosan macerás lenne. Ettől kezdve nem volt megállás: a sampuruk meghódították a szigetországot.

Iwasaki cége, az Iwasaki-Be-I azóta is piacvezető a sampuruk területén, de az alapanyagok 1932 óta sokat fejlődtek: a fakuló és könnyen olvadó viaszt a hetvenes években, a műanyag megjelenésével felváltotta a sokkal tartósabb vinil-klorid. Ennek az az előnye is megvolt, hogy átlátszó színeket is létre tudtak hozni belőle, tehát innivalókat is tudtak készíteni: sört, bort, üdítőt. A harmadik generációs, azaz a mai sampuruk pedig már a szinte mindenre használható, gyakorlatilag örök életű szilikonból készülnek, amiből a világ összes formáját ki lehet önteni, aztán kézzel gyönyörűre festeni.

Apropó, gyönyörű: erről megoszlanak a vélemények, az viszont tény, hogy a sampuruknak a turisták is nagy hasznát látják. A számunkra gyönyörű krikszkrakszoknak tűnő, japán kalligráfiával írt étlapokkal ellentétben a kész ételeket is megmutató tányérok sokat segítenek a választásban azoknak, akik előre szeretnék tudni, hogy nagyjából mit is fognak enni.

Némileg árnyalja a képet, hogy az iparág, úgy tűnik, mostanában krízist él át: bár Tokió a maga 80 ezer éttermével (ez tízszer annyi, mint Párizsban és ötször annyi, mint New Yorkban) kiapadhatatlan felvevőpiacnak tűnik, ha meggondoljuk, hogy az örök életű darabokat elég egyszer megvenni, nem kell pótolni, felfrissíteni vagy újat beszerezni helyettük, belátható, hogy a gyártóknak új piacok felé kell nézniük: ezek Kína és Dél-Korea lehetnek.

Egyébként ha bárkinek kétségei támadnak a sampuruk esztétikáját illetően, az jó, ha tudja, hogy a nagy műgonddal kialakított szilikonkaják sokak szerint a művészet kategóriájába esnek, így 1980-ban a londoni Victoria and Albert Museumban is kiállítottak egy pár darabot.