Death Valley Észak-Amerika legforróbb és legszárazabb vidéke, mely számos természeti csodát rejt, de mind közül a legrejtélyesebbek a "vitorlázó kövek".
A völgy egyik leghíresebb látványossága a rejtélyesen mozgó kövek, melyek legnagyobb számban a Racetrack Playa (Versenypálya-síkság), egy kiszáradt tómeder területén találhatók. A terület teljesen sík és vízszintes, a 4,5 km-re lévő két vége között csak 4 cm(!) a magasságkülönbség. Az év nagy részén száraz, néhány cm-es darabokra töredezett agyagréteg borítja, növényzete nincs.
Az év nagy részében száraz agyagréteggel borított síkság, ahol esőzéskor a közeli hegyoldalról leömlő víz rövid ideig sekély kis tavat alakít ki. A hegyekben a heves esőzés hatására kisebb nagyobb szikladarabok szakadnak le, melyek a síkságon rejtélyes vándorlásba kezdenek. A sziklák mérete a számítógép egerétől a mikrohullámú sütőig terjed. A kövek elszórtan hevernek a síkságon, és nagyon sok mögött a talajba bemélyedő, a csigák nyomvonalára emlékeztető sáv látható. Egyes nyomvonalak egyenesek, és csak pár méter hosszúak, mások akár futballpálya hosszúságúak, és kecsesen elhajlanak, vagy akár éles szögben megtörnek. Tehát nem csoda, hogy sokáig rejtély övezte a Földön sehol máshol elő nem forduló jelenséget: a mozgó sziklákat. A természetes magyarázatokon túl, (pl. gravitációs anomáliák) gyakran merültek fel természetfölötti elméletek, mint a földönkívüliek és a halottak szellemei.
A legelfogadottabb magyarázat szerint a fagyott talajnak szerepe lehet a jelenség létrejöttében, a kisebb súrlódás már lehetővé tenné a kövek megindulását. A hegyekből érkező víz a hideg éjszakák során megfagy, vékony jégréteg képződik és amennyiben az erős szelek bizonyos szögben érik a jégtakarót, a jég a beágyazódott kövekkel együtt elmozdulhat az alatta lévő nagyon vékony vízrétegen. Mérések szerint a jégréteg nélkül olyan erős szelekre lenne szükség (20kg kőhöz 280km/h, 300kg kőhöz 450km/h), amit soha nem mértek ezen a területen.
2013-ban a kutatók egy időjárás-figyelő állomást, több képrögzítő eszközt is telepítettek a tópartra, és 15 darab, GPS-jeladóval ellátott sziklát helyeztek el a síkon. Néhány hónap elteltével megtörtént, amire már oly régóta vártak, a 16 kilogrammig terjedő tömegű kövek percenként 2,7−5 métert megtéve indultak meg, amit rögzíteni is sikerült.
A vizsgálatok szerint valóban a korábban feltételezett körülmények összejátszása okozza a kövek mozgását. A síkság déli oldalán létrejött tó éjjelente befagyott, nappal pedig megolvadt. Amikor a Nap sugarai olvasztani kezdték a vékony felszíni jégréteget, az több tíz méteres darabokra vált szét. Bár a jégdarabok alig pár milliméter vastagok voltak, kiterjedésük miatt tekintélyes súllyal rendelkeztek. A folyamatos, 10−15 kilométer/órás szél ezeket a jéglapokat nekinyomta az alacsony vízből kiálló köveknek, és amikor elegendő jég torlódott fel ezek mögött, a szikladarabok mozgásba lendültek.
A mozgás megindulásához tehát alacsony vízszint, pontosan megfelelő jégvastagság, részleges olvadás és kitartó, ám nem túl erős szél szükségeltetett, amely tolta a köveket, ezek az erők akár több mázsás sziklákat is képesek lehetnek elmozdítani.
