A szerendipitás olyan megismerési (kognitív értelemben paradox) pillanatot jelent, amelynek során az ember ráébred valamire, annak ellenére, hogy az adott dolognak számára azelőtt nem volt semmi jelentősége. Más értelemben véletlenszerű felfedezés, azaz egy kutatási folyamat során bekövetkező pillanat, amikor a kutatási iránytól független dolgot fedeznek fel. Az angol serendipity a szótárakban csak az 1970-es évek óta található meg.

Coca-Cola A világ legnépszerűbb üdítőitalát, a Coca-Colát egy amerikai gyógyszerész, John Pemberton találta fel az 1800-as évek végén, és eredetileg gyógyszernek szánta, nem üdítőnek. A kóla eredetileg nem volt szénsavas, viszont tartalmazott alkoholt - valójában egy kóladióval és a kokacserjelevél kivonatával dúsított bor volt, ami alig-alig különbözött az ihletforrásként használt francia Vin Marianitól. Ahhoz hasonlóan tartalmazott kevés kokaint is, amit később koffeinre cseréltek a receptben. Az alkohol közvetlenül a piacra dobás előtt került csak ki belőle, amikor Atlantában (ami Georgia államon belül az egyik legnagyobb piac lett volna) alkoholtilalmat hirdettek. A szénsav viszont véletlenül került bele a kísérletezés során, és mivel akkoriban a szénsavat az egészségre különösen jótékony hatásúnak gondolták, Pemberton megtartotta - így már kellőképpen különbözött a hasonló funkciókkal árult különféle gyógytonikoktól. 

Fekete ruha. Az 1920-as években a fekete szín szigorúan a gyász színének számított, visszataszítónak számított más alkalmakkor viselni. A gyász szimbólumának tartott öltözéket a viktoriánus korban vezették be, amikor a gyászoló özvegyeknek legalább két évig feketét kellett viselniük. Mindez Coco Chanelnek köszönhetően változott meg 1926-ban, amikor tervezőnő közzétette egyszerű, rövid fekete ruháját a Vogue-ban. A magazin által megjelentett "Chanel Ford" névre keresztelt ruha a T-modellhez hasonlóan minden társadalmi réteghez szólt, a Vogue szerint "minden nő ízlésének megfelel". Az egyszerű eleganciát tükröző kis fekete népszerű maradt a nagy gazdasági világválság idején is, amikor a nők nem tudtak sokat költeni az öltözködésre. Hollywoodban a Technicolor őrületnek köszönhetően maradt divatban, mivel a fekete ruha a filmkészítők szerint passzol mindenhez.

Karaoke. A műfaj Japánban született, állítólag egy kobei bárban, ahová egyik este a vendégek mulattatására odarendelt zenekar nem érkezett meg, így a talpraesett tulajdonos kazettára rögzített muzsikával biztatta éneklésre a közönséget. Ezt az új szórakozási formát karappo okeszutra-nak ("üres zenekar") nevezték el. Kis idő elteltével a szavak rövidítése - KARAOKE - az egész világot bejárta. Kelet-Ázsiában kezdetben csak zárt helyeken, a saját szórakoztatásuk végett énekeltek az emberek, most már viszont bárki részese lehet egy közös éneklésnek, hiszen fesztiválokon, iskolai rendezvényeken, vásárokban az egész közösség, kerület, negyed vagy város együtt szórakozik. Az első karaoke berendezés 1971-ben látott napvilágot. Azóta a karaoke napi tömegigényt kielégítő hatalmas üzletággá vált, amelyet a technológiai fejlődés gyorsuló motorja hajt.

Burgonyaszirom. Mendemonda szerint a világszerte elterjedt rágcsálnivalót 1858-ban állították elő első alkalommal a New York állambeli Saratoga Springs-ben. A híres vasútmilliomos, Cornelius Vanderbilt éppen vacsorájához kezdett az egyik helyi étteremben, amikor a körítésként feltálalt burgonyát túlságosan vastagnak találta. A pincér máris hozta a vékonyabb, ropogósabb falatokat. Csakhogy Vanderbiltnek ez sem ízlett. Végül a főszakács, George Crum - megleckéztetésként - maga sütötte meg olyan vékonyra és ropogósra a burgonyát, amilyet addig még soha senki nem készített. Ekkor az előkelő vendég ahelyett, hogy felháborodott volna, jóízűen elfogyasztotta a világ első burgonyaszirmát. Azután rendelt még belőle. Rövidesen az extra vékony krumpli lett a ház specialitása. Eleinte minden fogáshoz külön kínálták egy tálkában. Később kis dobozokban árulták, majd gyárakban kezdték készíteni nagy mennyiségben.

Futópad. A futópad (angol nevén treadmill, ami szó szerint taposómalmot jelent) elődje igazi kínzó- és munkaeszköz volt az 1800-as évek angol börtöneiben. Az emberi (vagy állati) erővel hajtott taposómalmot persze már jóval korábban feltalálták, de a börtönökben alkalmazott szerkezetet Sir William Cubitt alkotta meg 1818-ban. Ennek az eszköznek a gabonaőrlés vagy vízpumpálás mellett a fogvatartottak fitten tartása, de inkább kínzása volt a fő funkciója, ugyanis a raboknak napi hat órán keresztül folyamatosan taposniuk kellett a kereken, és ha a maximum teljesítménnyel számolunk, ez felért a Mount Everest heti többszöri megmászásával. 

Post-it. 1968-ban Spencer Silver az 3M Laboratories kutatója elkészített egy "alacsony-tapadású" ragasztót, azonban nem tudta mire felhasználni. Silver találmánya rendkívül hasznosnak bizonyult abban a tekintetben, hogy bármit - például egy darab papírt - finoman fel lehetett ragasztani, majd levenni anélkül, hogy megsértse a felületet. Mi több, a ragasztót újra és újra fel lehetett használni. A felfedező megpróbálta piacképes termékké formálni találmányát a 3M számára, de sikertelenül. Évekkel később Silver egy kollégája, Art Fry azon bosszankodott, hogy nem tudja, miként ragaszthatna apró papírokat énekeskönyvébe az egyházi kórusban. Ez a sajátos szükségszerűség alkotta meg a Post-it ötletét, amely azonban csak 1980-tól terjedt el országszerte.

Celofán. A celofánnak, a legnépszerűbb műanyag csomagolóanyagnak az ötlete egy svájci textilmérnöknek, Jacques Brandenbergernek a fejéből pattant ki miközben egy étteremben üldögélt. Miután egy vendég kiöntött egy üveg bort az asztalterítőre, laboratóriumába azzal az eltökélt szándékkal tért vissza, hogy az abroszt egy átlátszó bevonattal vízállóvá teszi. Különböző anyagokkal kísérletezett, és végül átlátszó viszkózát használt. Nem vált be az eredmény, mivel az anyag merev és törékeny lett. Brandenberger ugyanakkor felismerte, hogy a levált, átlátszó rétegnek más funkciója is lehet. 1908-ra kifejlesztett egy olyan gépet, mely átlátszó viszkóz lapokat gyártott, ezeket celofánnak nevezte el.

Pacemaker. Az orvosi segédeszköz prototípusát egy amerikai orvos, Wilson Greatbatch találta fel, akire a szórakozott professzor titulus valószínűleg jobban illene. Greatbatch eredetileg egy olyan áramkört tervezett, amivel a szívhangokat lehetett rögzíteni. Munka közben belekotort az ellenállásokat tároló dobozba, de az 1 megaohmos ellenállás helyett egy tízezer ohmos darabot vett ki belőle, amit be is épített az áramkörbe. Ez végül 1,8 milliszekundumig tartó impulzust bocsátott ki, majd másodpercnyi szünet után megismételte azt - mivel a ritmus megegyezett a szív dobogásával, életet mentő találmánnyá válhatott. Az első beültetett pacemakereket csak az 1960-as években kezdték használni, de a külső használatukkal már korábban foglalkoztak; az első modellt Paul Zoll alkalmazta 1952-ben. A prototípus egy tévé méretű berendezéshez csatlakozott, ami néha olyan feszültséget vezetett a páciens testébe, hogy a bőre is megégett tőle. Az elmélet mindenesetre helytálló volt, és miután Greatbatch elkészítette a készüléket üzemeltető lítium-jodid elemeket, már a szívbe is be lehetett ültetni őket.

Röntgengép. A röntgengép felfedezése tulajdonképpen egy kísérlet melléktermékének mondható. 1895-ben Wilhelm C. Röntgen egy rutinkísérletet végzett a katódsugarakkal, amikor észrevette, hogy egy fluoreszcens kartonpapír világítani kezd a szoba túlsó végében. A kutató egy vastag lemezt helyezett a katódkibocsátó cső és a sugárzás hatása alá került karton közé; így sikerült igazolnia, hogy a fény részecskéi áthatolnak a szilárd tárgyakon is. Röntgent teljesen elbűvölte a dolog: rájött, hogy ezzel a sugárzással fantasztikus képeket lehetne létrehozni. Az első röntgenképen a kutató feleségének keze látható.

Bakelit. 1907-ben az elektromos vezetékek szigeteléséhez sellakot, egy természetes gyantafajtát használtak. Az iparnak ez jelentős többletkiadást jelentett, mivel ezt kizárólag egy Indiában és Thaiföldön élő rovarfaj, a lakktetű váladékából lehetett előállítani. Egy kísérletező kedvű vegyész, Leo Hendrik Baekeland úgy gondolta, hogy egy kedvező árú alternatíva szép profitot biztosítana számára, így hozzálátott a kísérletezéshez. Az első próbálkozások után Baekelandnek egy könnyen formázható anyagot sikerült előállítania, ami torzulás és deformálódás nélkül is ellenállt a magas hőmérsékletnek. Baekland úgy gondolta, hogy az általa fejlesztett anyagot, a Bakelite-ot (azaz bakelitet) elsősorban fonográflemezek gyártásához lehetne felhasználni, de a bakelitről hamarosan kiderült, hogy univerzális anyag, aminek számtalan felhasználási módja van: a mai műanyagok mind bakelitszármazékok, ezeket pedig az élet minden területén hasznosítják.

Vulkanizált gumi. A vulkanizált gumi feltalálója, Charles Goodyear egy egész évtizedet töltött azzal, hogy olyan könnyű gumit dolgozzon ki, ami ellenáll a hidegnek és a hőségnek, de hosszas próbálkozás után sem sikerült előállítania a megfelelő anyagot. Goodyearnek ez nem szegte kedvét, és folytatta a próbálkozást. Egy napon egy olyan keveréket öntött a forró tűzhelyre, ami ólmot, ként és gumit is tartalmazott. Amikor Goodyear megvizsgálta az égett anyagot, meglepetten látta, hogy bár a kotyvalék, bár elszenesedett a hőtől, mégis épnek tűnt. Tulajdonképpen ez volt az áttörés, amire mindig is várt, így finomította az eredményt, és végül elkészült a vulkanizált gumival. Ezt azóta nemcsak a Goodyearről elnevezett kerékabroncsok, hanem például hokikorongok és cipőtalpak készítéséhez is használják.

Teflon. A halogénezett szénhidrogének, rövidebb nevén a CFC-gázok használata mostanában jóval kevésbé népszerű, mivel ezek súlyosan rongálják az ózonréteget. Az 1930-as években ez még nem jelentett problémát, sőt, támogatták a velük foglalkozó kutatásokat, mivel ezek a gázok forradalmasították a hűtéstechnológiát. A Dupont cég fiatal vegyésze, Roy Plunkett egy újfajta CFC-gáz előállításával kísérletezett, amikor felfedezte a teflonbevonatot. Plunkett úgy gondolta, hogy a TFE nevű anyag és a sósav keresztezése hatékony hűtőanyagot produkálna. A kísérletekhez TFT gázt állított elő, amiket nagy nyomású tartályokban tárolt, Miután kinyitotta a gáztartályokat, dühösen vette észre, hogy a gáz szinte teljesen elpárolgott belőlük. Amikor megrázta a tárolókat, csupán némi, hópehelyre emlékeztető anyag hullott ki belőlük. Ezeket Plunkett végül a Dupont kutatóinak adta át - fogalma sem volt róla, hogy az általa felfedezett anyagot, a teflont a hadiiparban és konyhaeszközök készítéséhez egyaránt felhasználhatják.

Laminált üveg. A laminált üveg elterjedéséig vezető út szintén kacskaringós volt. A biztonsági üveget Edouard Benedictus, egy ezermester találta fel; a polihisztor Benedictus írással, festéssel és hobbiszinten vegyészettel is foglalkozott. Egy napon levert a könyvespolca tetejéről egy, a kísérleteihez használt flaskát. Miután lemászott a létráról, észrevette, hogy az üveg, bár megrepedt, de nem tört darabokra. Benedictus egy segédjétől tudta meg, hogy az üvegben cellulóz-nitrát volt, ami ragasztóként működve akadályozta meg, hogy az üveg szilánkokra törjön. A kutató rögtön rájött, hogy ez hasznos felfedezés, de nem tudta, hogy mire lehetne használni. A választ az autóbalesetek adták meg; a kutató látta, hogy sokan sérülnek meg a karambolok miatt, a sofőröket ugyanis összevagdosták a kitörött szélvédők szilánkjai. Benedictus huszonnégy órán belül, némi finomítást követően feltalálta a triplexet - vagyis a ma is használatos laminált üveget. Benedictus 1903-ban mutatta be az anyagot, de az autóipar nem kezdte el azonnal használni. Azt azonban az autógyártók is észrevették, hogy a laminált üveg milyen remek szolgálatot teljesített az első világháborúban, ahol a katonák gázmaszkjainak szemlencséjét ebből készítették. Az anyag innentől sikertörténetté vált: 1939-ben csak a Ford autógyár 56 ezer négyzetméternyi laminált üveget állított elő.

Szaharin. A népszerű édesítőszer, a szaharin felfedezéséhez nagy szerencse, és a személyi higiénia hiánya kellett. A vegyészként dolgozó Constantin Fahlberg teljesen véletlenül fedezte fel a szaharint, mégpedig úgy, hogy elfelejtett kezet mosni munka után és vacsora előtt. A kutató 1879-ben egy újfajta kőszénkátrány előállításával kísérletezett. Egy fárasztó munkanap után hazament, különös dolgot vett észre: a vacsorára fogyasztott kétszersültje szokatlanul édes volt. Fahlberg először azt gyanította, hogy a felesége tett valami szokatlant a péksüteményre, de a neje tagadta, hogy így lenne, és az ő kétszersültjének nem volt édeskés mellékíze. Fahlberg rájött, hogy az édes íz valószínűleg a kétszersültet tartó kezéről származik, amit nem mosott meg vacsora előtt. Másnap visszament a laboratóriumba, és megismételte az előző napon elvégzett kísérleteket; ezt addig folytatta, amíg nem sikerült reprodukálnia a különös, édeskés ízt.