Robert Leroy Johnson (1911. május 8. - 1938. augusztus 16.) amerikai bluesgitáros volt, az egyik leghíresebb delta blues zenész. Az 1936-37-ben kiadott dalai figyelemre méltó ének- és gitár-tudásról, továbbá dalszerzői képességről tesznek tanúbizonyságot. Mindössze 27 évet élt, így elég kevés dokumentum maradt róla, ami igazi legendává tette őt.

Stúdió portré (kb. 1935), Johnson két vagy három igazolt fényképének egyike

Robert Johnson a Mississippi állambeli Hazlehurst mellett, egy farmon született. Születési idejét nem lehet biztosan megállapítani. Az iskolai papírok, valamint halotti bizonyítványa 1909-et és 1912-t teszik meg születési évének, egyik sem említi az általánosan elterjedt 1911-et. Állítólag gyerekkora óta szenvedett attól, hogy a rasszista délen feketének született. Először Son House és Charlie Patton játékát próbálta utánozni, 1930 körül játszott is Son House-zal. További partnerei: Johnny Shines, Howlin' Wolf, Sonny Boy Williamson, Elmore James.
Robert Johnson

Csak 29 dalt vettek fel tőle, tizenhármat kétszer, így ma 42 dala ismert. A felvételek két alkalommal, 1936 novemberében, a Texas állambeli San Antonióban (egy hotelben), valamint 1937 júniusában, Dallasban (egy iroda hátsó szobájában) készültek. Köztük volt a "Come on in My Kitchen", a "Love in Vain", a "Sweet Home Chicago", a "Cross Road Blues", a "Terraplane Blues" és az "I Believe I'll Dust My Broom"; ezeket sokan feldolgozták.
Egy népszerű legenda szerint Johnson whiskeyébe egy féltékeny férj sztrichnint kevert. Ám a mérgezésből felépülhetett, és talán tüdőgyulladásban halt meg 1938. augusztus 16-án, a Mississippi állambeli Greenwoodban. Vannak feltételezések, melyek szerint szifiliszt kapott. Halálának valódi oka azonban mindmáig ismeretlen, halotti bizonyítványa szerint holttestét egyetlen orvos sem látta.

A 61-es, és a 49-es út találkozása Clarksdaleben (MS, USA). A legenda szerint itt adta el Johnson a lelkét az ördögnek.

Egy másik legenda szerint Johnson eladta a lelkét az ördögnek a 61-es és a 49-es út kereszteződésében, a Mississippi állambeli Clarksdale-ben; sokan ezzel magyarázták, hogy nagyon rövid idő alatt vált nagyon rossz gitárosból nagyon jó gitárossá. A kereszteződés, amelyre Johnson hivatkozik, eléggé közel van ehhez. A történetet először Son House mesélte, de ezt Johnson egyetlen dala sem erősíti meg, a beszédes címek ellenére sem: "Me and the Devil Blues" (Én és az ördögi blues), vagy a "Hellhound on My Trail" (Nyomomban a pokol kutyája).

Robert Johnson feltételezett sírja Quito (Mississippi)Quitóban (MS, USA) 

Johnsont gyakran nevezik minden idők legnagyobb blueszenészének, vagy a 20. század legfontosabb zenészének, de azok, akik először hallják felvételeit, némiképp csalódnak. Ez azért lehet, mert idegen tőlük az érzelmek ilyen fokú kifejezése, ami a Delta blues sajátossága, vagy mert a felvételek minősége nem mérhető a maiakéhoz. Johnson gitárjátéka nagyon ügyes, hangja viszont kissé éles volt.
Sokan kérdőjelezik meg Johnson eredetiségét. Nem ő találta ki a bluest, mivel már majd' ötven évvel azelőtt készültek blues-felvételek. Példaképe az utánozhatatlan Son House volt, aki mindenkinél (kivéve barátjánál, Charlie Patton-nél) többet tett a Delta blues stílusának meghonosításáért: száraz hangja és slide-os gitározása egy fémtestű gitáron egyedivé tette. De Johnson ehhez hozzáadta Skip James szeszélyességét és Lonnie Johnson jazzes stílusát. Néhány dalában csak névrokonát utánozza. Ismerte Leroy Carrt, aki akkoriban a legismertebb férfi bluesénekes volt, és néhány dalának ("Sweet Home Chicago", "I Believe I'll Dust My Broom") forrása a városi blues volt (Kokomo Arnold, Peetie Wheatstraw).

Johnson L-1 Gibson gitárja, amit később újra kiadott a Gibson, Johnson tiszteletére

Johnson ezekből egy új hangzást dolgozott ki, ami közvetlen volt és ravasz. A "Sweet Home Chicago"-n hallható, ahogy a mély húrokon egy guruló, biztos kíséretet ad a dalnak. Előszeretettel játszott különleges dallamokat a magasabb húrokon, ahogy ez a "Walking Blues"-on is hallható. Együtt játszott a fiatal Howlin' Wolffal és Sonny Boy Williamson II-vel (aki állítólag ott volt a végzetes éjszakán, amikor Johnson megitta a mérgezett whiskeyt, és figyelmeztette is, hogy ne igyon a nyitott üvegből). Johnson saját mostohafiát, Robert "Junior" Lockwood-ot is tanította. Elmore James és Muddy Waters is mentorának vallotta őt. Ezek a zenészek és mások, akik az 1950-es években kialakították a Chicagoi bluest, mind az ő dalait játszották, csak elektromos erősítéssel.