Amikor vízköpőkről beszélünk, általában a középkori vízköpőket értjük rajta, de bármely kor épületének vízelvezetéseit is hívhatjuk így, amikor nem ereszcsatornákról beszélünk. Az ókori egyiptomi építészetében a vízköpők oroszlán fejjel jelentek meg. Hasonló oroszlánszájú vízköpő látható a görög templomokon is, faragott vagy modellezett márvány vagy terrakotta (égetett agyag) szobrok díszítették a párkányokat. Kiváló példa erre a 39 fennmaradt oroszlán fejű vízköpő szobor Zeusz templomán. Eredetileg 102 vízköpő volt, de súlyuk miatt (márvány), sok leesett és ki kellett cserélni. Sok középkori katedrálison találhatók vízköpők és kimérák. A leghíresebb példa erre a párizsi Notre-Dame. Néhány vízköpő szerzeteseket formáz, vagy állatok és emberek kombinációja, sok közülük humoros megjelenítés.. Ezek a szokatlan állat keverékek vagy kimérák nem szolgáltak vízelvezető jelleget és egyre inkább groteszk formát öltöttek. Inkább díszítés gyanánt lettek felhasználva, sem mint vízelvezetőként. Ám mára már csak a vízköpő jelző maradt fent mint gyűjtő név. A dísz és nem dísz vízköpő a tető könyökfalára épült eszköz, amely összegyűjti és elvezeti az esővizet az épületekről. Ilyen formában a 18. század elejéig használták építészeti elemként. Azután viszont egyre több épülethez vettek lefolyócsöveket a víz elvezetésére a tetőtől a talajig, így már csak néhány épületen használták a vízköpőket. Ennek főbb oka az volt, hogy megrémítették az embereket, illetve a nehezebbek leestek, ezzel anyagi károkat okozva. 1724-ben a nagy-britanniai országgyűlés elfogadta a London Building Actot (az épületekre és utcákra vonatkozó építkezési törvényt), mely szerint minden új épületen ereszek és csatornák legyenek.