Coretta Scott King és a gyerekei a Martin Luther King Jr. koporsóját szállító repülőgépen, Atlanta, 1968. Fotó: Harry Benson

Maszkos szurkolók a Georgia Tech Golden Tornado labdarúgó csapat mérkőzésén a spanyolnátha idején, Atlanta, 1918.

Egy New York-i tűzoltó, USA, 1908.

Louis Armstrong autogramot ad egy francia punk fejére, 1961.

Elena Ceaușescu és Victor Stănculescu, 1989.

Jim Morrison a bíróságon, Miami, 1970.

1970 szeptemberében zajlott az a bírósági per, melyben végül közszeméremsértésért elítélték a The Doors emblematikus frontemberét, Jim Morrisont. A 27 éves rocksztár, költő, „sámán”, generációjának példaképe fél évvel később már halott volt. Egy 1969-ben Miaimiban tartott botrányos koncertet követően, pontosabban három nappal később a rendőrség bevitte az énekest, akinek addigra már közel sem ez volt az első hasonló esete. Addig mind a közönség rombolásra való uszítását, mind a közszeméremsértő megnyilvánulásokat megúszta, ezúttal ellenben nem volt ilyen szerencséje. A Murray Goodman vezette bíróság hat hónapra ítélte Morrisont, illetve 500 dollár pénzbüntetésre. Az énekes azonban 50 ezer dollár óvadék fejében szabadon távozhatott a tárgyalás helyszínéről.

Christine Keeler, a Profumo-botrány egyik főszereplője, Egyesült Királyság, 1965.

Christine Keeler rettenetes szegénységben leélt, szülei válásával és mostohaapja szexuális zaklatásával nehezített gyerekkora 15 éves korára befejeződött. Irodai munkák után 16 évesen már egy klubban dolgozott a Sohóban, London szexipari központjában. John Profumót, a jó megjelenésű, tehetséges brit konzervatív politikust 1960-ban nevezte ki Harold Macmillan hadügyminiszterré. A végzetes találkozásra 1961-ben került sor, amikor a 19 éves szépséges, csábító Christine Keeler call-girlként tevékenykedett. A furcsa párt Christine Keeler pártfogója, az arisztokrata körökben forgó Stephen Ward csontkovács hozta össze. Szenvedélyes viszonyuk rövid ideig tartott, és a szabad szex, a „Swinging Sixties” hajnalán nem is lett volna belőle baj, ha Keeler klientúrája nem lett volna enyhén szólva zűrös. Kapcsolatai között Jevgenyij Ivanovon, a londoni szovjet nagykövetség tengerészeti attaséján kívül – aki „természetesen” a KGBnek is dolgozott, felvetve ezzel a nukleáris titkok átadásának gyanúját – köztörvényes bűnöző is akadt. A Profumo-botrány azt követően robbant ki, hogy Stephen Wardot erkölcstelen életmódja miatt letartóztatták, Christine Keeler pedig egy európai rendőrségi autós üldözés végeztével eladta a sztorit a Daily Expressnek. A perben Christine Keelert tanúként hallgatták ki. A csontkovács az ítélet kihirdetésének előestéjén öngyilkosságot követett el. A hadügyminiszter a sajtó vad szexről és kémkedésről szóló beszámolói közepette 1963 márciusában a parlamentben tagadta, hogy bármilyen „helytelen dolog történt volna közte és Keeler kisasszony között”. Tíz héttel később újabb, immár beismerő nyilatkozatot tett az alsóházban, és lemondott hivataláról.

A "Nashi" űrhajósok jégkorong-csapatának kapitánya, Jurij Gagarin, 1963.

A szabadkőműves páholy találkozója. USA, 1879.

Ünnepélyes felvonulás a Tverszkaja utcában, Moszkva 850. évfordulóján, Moszkva, 1997.

A napi rum fejadag osztása a HMS King George V csatahajó fedélzetén, Anglia, 1910.

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetőinek autói a New York-i ülésükön, Egyesült Államok, 1988. december 7.

Szovjet szupermarket, az 1980-as években.

Az új kanadai nemzeti zászlót kiválasztó bizottság, Kanada, 1964.

A képviselőház 1964. december 15-én, a szenátus pedig két nappal később fogadta el. Hivatalosan 1965. február 15-én lett nemzeti jelkép, e nap 1996 óta a kanadai nemzeti zászló napja (National Flag of Canada Day).

Ushiku Buddha összeállítása, Ushiku, Ibaraki prefektúra, Japán, 1993.

Brit katonák mosolyogják meg az Éljen a Duce! falfeliratot, Olaszország, 1943, szeptember 3.

Egy fáradt koreai lány testvérével a hátán egy elakadt M-26-os harckocsi mellett a koreai Haengjuban, 1951. június 9.

Krummlauf, a kanyarban lövő puska.

A német Rheinmetall cég már a második világháború előtt titokban szabadalmaztatta a görbe csövű (krummlauf) puskát, azazhogy inkább a puskára szerelhető görbe csőtoldatot. Akkor nem kellett senkinek, de később a háborúban kiderült, hogy a katonák nagyon jó hasznát vehetik. A németek a háború vége felé kezdték gyártani sorozatban a géppisztolyokhoz és rohampuskákhoz a görbe csövet. A gyártást még hosszas kísérletezés előzte meg, ugyanis a görbe csövek a nagy igénybevétel és súrlódás miatt nagyon gyorsan tönkrementek, ráadásul a lövedék a kanyarban gyakran darabokra tört, és sörét módjára hagyta el a csövet. Hogy ezeket a káros effektusokat megakadályozzák, a tervezők közvetlenül az ív előtt a csőbe kis szellőzőfuratokat fúrtak, hogy azok elengedjék a lövéskor képződő gáz egy részét, ezáltal csökkentve a nyomást és lassítva a lövedéket. Bár készült 45, 60, 90 fokban görbülő cső is, csak a 32 fokos görbületűből gyártottak sokat, amit a legendás német rohampuskára, a Sturmgewehr 44-re szereltek. De ez a cső sem volt alkalmas 300 lövésnél többre, aztán mehetett a kukába.

Géppisztolyos francia partizán amerikai katonával a felszabadítás során egy francia városban, 1944. június.

Raymond Walker újságíró szalad át a hídon egy újszülöttel a karjaiban a spanyol polgárháború idején, 1936.