1968 májusában kezdődött a párizsi diáklázadás. Még márciusban a nanterre-i egyetem egyik fakultásán a diákok elégedetlenkedni kezdtek az elavult oktatási körülmények, a túlzsúfoltság és a felszereltség hiánya miatt, és elfoglalták az egyetem tanácstermét. A rektor elrendelte a bölcsészkar ideiglenes bezáratását, és több diák ellen fegyelmi eljárást indított. Másnap a diákok a Sorbonne egyetem udvarán gyűltek össze, ezzel tiltakoztak a rektor intézkedései ellen. Itt már a rendőrség is beavatkozott. Az utcákon verekedés tört ki, bezárták a Sorbonne-t. Május 10-én ülősztrájkot tartottak, és a város több egyetemén is zavargások törtek ki. A diákok tüntetéseket szerveztek, és súlyos összecsapások alakultak ki a rendőrök és az egyetemisták között az utcákon. Ezután általános sztrájkmozgalom kezdődött, több millió munkás csatlakozott a tüntetésekhez: a szakszervezetek béremelést, rövidebb munkaidőt és több szociális ellátást követeltek. A két csoport – a diákok és a munkások – követelései mások voltak. Négy hétig teljes káosz volt az országban. Charles de Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke – aki úgy tűnt, megbukik a zavargások miatt - új választást írt ki júniusra. Ezen a választáson Charles de Gaulle pártja óriási fölénnyel győzelmet aratott. Úgy értékelték, hogy a „csendes többség" felemelte a szavát az anarchia ellen. A diákok kezdeményezése elbukott, de Charles de Gaulle a követelések közül többet teljesített: az egyetemek nagyobb autonómiát kaptak, a nagyvállalatokon belül pedig a szakszervezetek működése törvényessé vált. Franciaországban az 1968-as lázadás bizonyos körökben mítosszá vált – sőt, sokan vízválasztónak tartják az eseményt.
