Drezda bombázása a második világháborúban 1944 őszétől kezdve a brit és az amerikai légierő által többször is megtörtént. Különösen ismertté vált az 1945. február 13–15. közötti négy támadáshullám. Az áldozatok pontos száma nem ismert, a legtöbb hivatalos kutatás 135 000 és 200 000 körülire teszi.

Elszenesedett, azonosít(hat)atlan emberi holttestek tízezrei halomba rakva az elpusztított város főterén, az Altmarkon, 1945. február.

A bombázás számos vitát váltott ki többek között annak okán, hogy Drezda nem rendelkezett potenciális katonai infrastruktúrával (mindössze a Zeissnek voltak ott optikai gyárai) illetve a bombázás nem is az ipari negyedeket, hanem a belvárost sújtotta. Egy Drezda városának megbízásából készített kutatás szerint az áldozatok száma mégsem haladja meg a 25 000 főt.

A lerombolt városközpont

Ezek a drezdai légitámadások éles kritikát váltottak ki a szövetséges hatalmak 1942-től kezdődően folytatott légi hadviselési gyakorlatával, különösen a brit területbombázási direktívával (Area Bombing Directive) szemben. A történészek máig vitatkoznak arról, hogy ezek a szőnyegbombázások katonailag szükségesek és célszerűek voltak-e, ill. etikailag és jogilag háborús bűnként értékelhetőek-e, különös tekintettel a gyújtóbombázásra.

A lerombolt városról készült egyik híres felvétel, a Kilátás a drezdai városháza tornyából dél felé (Fotó: id. Richard Peter, 1945)

Az 1945-ös évbe fordulva már gyakorlatilag nem maradt olyan német nagyváros, amelyet az angolszász légierők még nem bombáztak volna a második világháború embertelen bombázóhadjárata következtében. Az Arthur Harris („Bomber” vagy „Butcher” Harris) nevéhez köthető koncepció jegyében, a városok legsűrűbben lakott belső negyedeit szőnyegbombázással letarolták.

Arthur Harris (1892. április 13. - 1984. április 5.) a Királyi Légierő marsallja

A legnagyobb pusztítást nem is a rombolóbombák okozták, hanem a főleg foszforral végrehajtott támadások után kitörő óriási tűzvihar (Feuersturm). Az óvóhelyekről a fullasztó gázok elől a polgári lakosság felmenekült a felszínre, ahol az óriási hőség, a mérges gázok és az oxigén hiánya percek alatt végzett velük. A „módszert” először Hamburg bombázása során próbálták ki még 1943 nyarán, és láthatóvá vált azonnali, döbbenetes hatása. A kb. 60 000[6] áldozat és a hatalmas okozott károkhoz képest csupán a bevetett repülők töredéke veszett oda, emiatt a Bomber Command sikeresnek és továbbfolytatásra alkalmasnak minősítette az akciósorozatot.

Ezen koncepció jegyében folytatódott a német nagyvárosok bombázása, amelyek belső része 1945 elejére gyakorlatilag már romokban hevert.

Az utolsó háborús évre a Luftwaffe már gyakorlatilag alig jelentett számottevő veszélyt a szövetséges légierőre, hiszen a hat évnyi háborúskodás teljesen kimerítette anyagi és személyi lehetőségeit. A több fronton folytatott harc már 1943-ra meggyengítette a Luftwaffét, amikor is Nyugat- és Dél-Európában már elvesztette korábban kivívott légi fölényét. Ezen év közepétől kezdődött a szövetségesek bombázóhadjárata, ami először csak éjszakai bombatámadásokat jelentett, főleg a Ruhr-vidék és az északnyugati országrész városai ellen. A támadások egyre pontosabbá és hevesebbé váltak, egyre több nehézbombázót bevetve. Az erőviszonyokat teljesen eldöntötte az USA légi erejének belépése, innentől kezdve nappal is bombázták a német városokat. A hosszú távú kísérővadászok (P–51 Mustang, P–38 Lightning) megjelenését követően a honi német vadászvédelmet állandó csatákra kényszerítették a kiválóan megerősített bombázószázadok ellen. A Szovjetunió ellen is háborút viselő Luftwaffe ezen sokszoros terhek hatására egyre több pilótáját vesztette el, hiába tetőzött a repülőgépgyártás 1944-ben Albert Speer erőfeszítéseinek hatására.

Kilátás a drezdai városházából a szétrombolt városra a támadás után.

A tapasztalatlan pilótákat sorra lőtték le a szövetséges vadászok, valamint a kritikus üzemanyaghiány hatására sok német egység már alig tudott bevetésre repülni. A sziléziai iparvidék és a romániai olajmezők elvesztése után az ellátás még rosszabbá vált, a német gépek szinte állandóan a földön maradtak. Tovább apasztotta a bevethető gépek számát a Hannibal hadművelet, melynek során a Kriegsmarinével közösen a Luftwaffe is rengeteg civilt menekített ki Kelet-Poroszország területéről. Mindezek hatására a szövetséges légierő a német égbolt korlátlan urává vált, akár napi 2-3 több száz nehézbombázóval végrehajtott támadásra is képessé vált. Így a német légierő és légvédelem már vajmi keveset tehetett a szövetséges nyomás ellen.

Drezda eközben végig elkerülte a nagyobb bombázást, bár egyes, külsőbb részeit többször is támadták, de azok vagy katonai, vagy stratégiai célok voltak, magát a belvárost nem érte légitámadás. Mivel a szovjet ún. Munkás-paraszt Vörös Hadsereg addigra már bevette a német keleti területeket és Sziléziát, a megrémült lakosok százezrei vették nyugat felé az irányt. Mivel addig Drezdát komolyabban nem bombázták, a hatóságok a menekültek nagy részét a város falain belül helyezték el. Drezda nagy vasúti csomóponti jellege miatt a későbbiekben tervezték továbbszállítani az összetorlódott embereket. Ezért az eredeti kb. 640 000 fős lakosságszámnál lényegesen nagyobb, egymilliót bőven meghaladó embertömeg tartózkodott a városban 1945. február elején. A belvárosban jelentős katonai célpont nem volt. Mivel Drezda a második világháború előtt az egyik legszebb és hetedik legnagyobb városa volt Németországnak, ezért sok drezdai úgy hitte, hogy a szövetségesek megkímélik majd, esetleg a háború utáni német állam új fővárosa is lehet. Emiatt a szükséges óvintézkedéseket sem nagyon tették meg, nem alakítottak ki összefüggő menekülőútvonalakat (mint például Hamburgban), illetve a várost gyakorlatilag nem védte földi légvédelem se.

1944 őszétől kezdve már egyre gyakrabban volt légiriadó a szász nagyvárosban is. Az első bombatámadást 1944. augusztus 24-én szenvedte el a város környéke, amikor is a Drezdától nyugatra lévő Freitalban lévő olajipari üzemet és a város délnyugati részén fekvő Gittersee nevű városrészt támadta a szövetséges légierő. A támadásban 241 ember vesztette életét.[7] Október 7-én újabb támadás érte a várost, a Friedrichstadtban lévő pályaudvart bombázta az amerikai légierő, a támadásnak 312 halálos áldozata volt.

Az első nagyobb támadás 1945. január 16-án történt meg, amikor is az Egyesült Államok Légiereje 133 bombázót bevetve 279,8 tonna robbanó- és 41,6 tonna gyújtóbombát dobott a friedrichstadti pályaudvarra. A támadások tovább gyengítették a légvédelmet, a környéken mindössze harminc bevethető vadászgép maradt, de az üzemanyaghiány miatt ezek sem szállhattak fel. A földi légvédelmet már korábban a keleti frontra szállították, ami által gyakorlatilag teljesen védtelenül állt a város egy nagyobb támadás ellen.

A Drezda bombázása néven elhíresült főcsapást 1945. február 13-án indították. A RAF nehézbombázói a szász főváros felé vették az irányt, a német légvédelem tehetetlen volt, mivel előtte egész nap elterelő hadműveletekkel tévesztették meg, a csapás irányát rejtve. Így a várost teljesen meglepte a váratlan támadás, a légoltalmi szirénák sem szólaltak meg időben. Az első hullám főleg gyújtóbombákkal támadott. A bombák zöme a sűrűn beépített, történelmi óvárosra hullott, ahol minden hamar lángba borult.

Forrás: flashbak.com, wikipédia