„Azon helyek egyike, amelyeket mindenki látni akar, de aztán senki sem akar látni többet” – így jellemezte Félix Nadar fényképész a párizsi katakombákat. Napjainkban a katakombákat elektromos lámpák világítják be, és barátságos idegenvezetők kísérik rajtuk végig a turistákat. Amikor azonban Nadar alámerült „a halál birodalmába” az 1860-as években, a mesterséges világítás még gyermekcipőben járt: az úttörő fotográfus maga volt kénytelen megoldani a sötétben fényképezés kihívásait.
A párizsi katakombák (a hivatalos neve franciául l'Ossuaire Municipal) egy 300 km hosszú alagútrendszer Párizs alatt. Régen kőbánya volt itt, innen bányászták a követ Párizs építéséhez. Később azonban bezárt, majd a 18. század második felében, amikor Párizs rohamosan terjeszkedni kezdett, és a súlyos közegészségügyi veszélyt jelentő régi köztemetőket felszámolták, a halottak csontjait ebbe a kiürült alagútrendszerbe szállították le. Összesen kb. 6 millió ember földi maradványai találhatóak lent. A csontokat sorban rendezték el, közéjük díszítésnek koponyákat helyeztek. Valahol a koponyák sorban helyezkednek el, máshol kereszt vagy szív alakban.
Nadar végül egy magnéziumlámpát használt, amely némelyik képen ki is vehető a fotó alsó sarkában. Habár sok képen csak az előtérben lévő koponyák és más csontok vehetők ki tisztán, elrendezésükből látszik, hogy a távolba vezető sötétségben is ezek sorai folytatódnak.
Éppen akkoriban, amikor a fényképész a száz képből álló fotósorozatot készítette, két közeli barátja is elhunyt. Eképzelhető, hogy Nadar magát is szembesíteni kívánta a halandóság tényével, amikor megkezdte a fényképek elkészítését, ám az is tény, hogy ekkoriban divatos hóbort volt a katakombákba való leereszkedés. A 19. századi Párizsban évente négy nap volt, amikor hivatalosan látogatni lehetett őket, ilyenkor pedig valósággal megteltek kíváncsiskodókkal.
Habár ma már jobban ki vannak táblázva és világítva, és a koponyák szegélyezte járatokról is folyamatosan készülnek újabb és újabb fotók, a katakombák továbbra is őriznek valamit abból a titokzatosságból, amely Nadart is hozzájuk vonzotta.
A katakombák a 19. század elején a kalandvágyó turisták körében már igen ismertek voltak: a fáklyáik által hagyott koromcsíkok ma is láthatók a mennyezeten. Nadar fotósorozatával azonban egy sokkal szélesebb közönség is értesült létezésükről, és minden korábbinál népszerűbb turistacélponttá váltak.
Ahogy Matthew Gandy urbanista írta A tér szövete című, nagyvárosok vízjáratait összehasonlító könyvében, „Nadar földalatti fényképei kulcsszerepet játszottak a csatornák és katakombák népszerűségnövekedésében középosztálybeli párizsiak körében, és az 1867-es világkiállítástól kezdve a városi hatóságok már vezetett túrákat is ajánlott a közönségnek a földalatti Párizsban.”
Forrás: https://www.vintag.es/2021/02/catacombs.html
