A második világháború után az amerikai hadsereg egy szovjet katonai expanziótól tartva 1948-ban úgy határozott, hogy az alaszkai Whittier falu feletti hegyoldalba egy hatalmas méretű laktanyát építtet fel.
A 273 660 négyzetméteren elnyúló nyolcemeletes épületet 1948 és 1953 között építették fel. Az 1000 apartmanból álló ingatlan a felszínen öt, a föld alatt pedig három szintet foglal el, amelyeket a hidegháborús pánikból kiindulva vegyi-, atom-, és kémiai támadás kivédése ellen is biztonságossá tettek. (Teljes elzárás, és mindenféle külső energia- és élelmiszer-bevitel nélkül a 4000 férőhelyes bunkerváros egy hétig volt képes saját generátorai, felhalmozott konzervvel, és 20 víztartálya segítségével fenntartani magát.) Mivel Alaszka legnagyobb kormányzati épületét ifjabb Simon Bolivar Buckner (1886-1945) altábornagyról nevezték el, így az épületegyüttest csak Buckner-barakknak hívták az itt szolgálatot teljesítő katonák és azok családtagjaik.
Az épület nemcsak szolgálati lakásokat, hanem több tucat szociális jellegű létesítménynek is helyet adott. A titkos bázis tervezői egy kisvárosnyi infrastruktúrát rejtettek az épületbe: többek között kialakítottak egy 60 személyes kórházat, egy 320 férőhelyes színházat, amelyet moziként is használtak, egy 4 sávos bowlingpályát, egy 6 cellás börtönt, egy templomot, pékséget, fodrászatot, könyvtárt, rádióállomást, lőteret, fotólabort, egy hatalmas kávézót és egy konyhát, illetve egy tiszti társalgót, tornatermet, 4 tantermet és egy uszodát is. A kivitelezésnél Washington fontos szempontnak tartotta, hogy a szociális létesítményeket elválasztó falak vastagsága legalább 35 centiméteres legyen, hogy azok egy esetleges bombázást is kibírjanak.
A fentiek ellenére azonban hiába tervezték az ingatlant bombabiztosra, a Buckner-épület pusztulását nem a szovjetek, hanem az 1964. március 27-én bekövetkezett nagy alaszkai földrengés tette teljesen lakhatatlanná. Az ingatlan csakhamar szellemváros lett, amelyet a helyiek csak a Halálvárosnak hívnak.
