A 941-es tervszámú tengeralattjáró szovjet gyártású ballisztikusrakéta-hordozó atommeghajtású tengeralattjáró. A típus a világ legnagyobb tengeralattjárója, hossza meghaladja a 170 métert, szélessége a 22 métert, vízkiszorítása merüléskor a 48 000 tonnát. Az osztályból hat példányt építettek, 2009 elején már csak egy példány állt aktív szolgálatban, a Typhoon-osztályt várhatóan lecserélő Borej osztály által szállítandó 3M30 Bulava rakéta tesztelésére.
Az 1970-es évek elején az Amerikai Egyesült Államok egy ambiciózus ballisztikusrakéta-fejlesztési programba kezdett, melynek célja egy legalább 7000 km hatótávolságú, szilárd hajtóanyagú, tengeralattjáróról indítható rakéta volt. Az új Trident) ballisztikus rakéta hordozására létrehozták az Ohio osztályú tengeralattjárót, amely 24 rakétát tudott szállítani. A típusból megrendelt 34 hajóból végül 18 készült el. Az új Ohio osztály képességei messze meghaladták a Yankee és a Delta osztályú szovjet rakétahordozók képességeit, ezért a fenyegetésre válaszul a szovjet vezetés új típusú tengeralattjáró kifejlesztését határozta el. A tengeralattjáró kifejlesztésével a Rubin tervezőirodát bízták meg, a tervezést Szergej Kovaljov főkonstruktőr irányította.
Az új tengeralattjárónak a Jeges-tenger helyenként 2,5 méteres vastagságot meghaladó jégrétegeit is áttörve kellett rakétaindítási pozícióba kerülnie, víz alól és vízfelszínről is kellett rakétát indítania, valamint kiemelkedő érzékenységű hidro-akusztikus rendszerrel kellett rendelkeznie.
A Projekt 941 számára elsőrangú feladatként jelölték meg a csendes üzemeltetést. Ez már csak azért is lett fontos, mert az amerikaiak és a britek a GIUK-átjáróban kiépítették a SOSUS hidrofon-rendszert, mely segítségével pontosabban felmérhették, hogy a Fehér-tengerről és a Balti-tengerről milyen útvonalakon szoktak a szovjet tengeralattjárók az Atlanti-óceánra kifutni. Szükségessé vált tehát a szovjet nukleáris doktrína felülvizsgálata, mely az alábbi két főbb opciót tartalmazta: a ballisztikus rakéták hatósugarának megnövelésével a tengeralattjárók minél közelebb maradhatnak a Szovjetunió felségvizeihez; és gyorsabb és csendesebb, harmadik generációs rakéta-hordozó és vadász tengeralattjárók kifejlesztése.
A TK-208, a Typhoon-osztály első tagjának építésében 1219 személy vett részt közvetlenül, és több mint ezer vállalat dolgozott az alkatrészek és alrendszerek fejlesztésén és gyártásán.
A Typhoon-osztály tengeralattjárói két, egyenként 7,2 méter átmérőjű, vízszintesen egymás mellé épített, Delta-osztályú tengeralattjáró hajótestéből, továbbá három kisebb, szintén nyomásálló törzsből állnak. A törzs felépítése egy katamaránra hasonlít, és az összesen 19 nyomásálló szekciónak köszönhetően a legénység számára lényegesen biztonságosabb, mint a hagyományos, egyfalú tengeralattjárók. A parancsnoki torony két oldalán menekülőkamrák találhatók, amelyekben az egész legénység elférhet. A Papa-osztályú és az Alfa-osztályú tengeralattjárók építésénél szerzett tapasztalatok alapján a torpedókamra és a vezérlőközpont kemény héját titánból építették, ezzel csökkentve a Typhoon mágneses észlelhetőségét. Az orrban található mélységi kormánylapátok a jég áttöréséhez a törzsbe hajthatók.
A Typhoon-osztályt már a legénység komfortjának figyelembe vételével rendezték be. A tisztek tágas kabint kaptak; két, egyenként kétméteres mélységű uszodát is kialakítottak; a pihenőszobában televízió és légkondicionáló is volt; a dohányosoknak külön kabint jelöltek ki; volt még ezen túl szauna, szolárium és edzőterem is.
A rakétaindító silók a parancsnoki torony előtt, a két hajótörzs közötti résben helyezkednek el. A Typhoon ebből a szempontból is unikumnak számít: a többi rakétahordozó tengeralattjárónál a rakéták a parancsnoki torony mögött találhatók. A 20 darab R-39 (SS-N 20 "Sturgeon") rakéta hatósugara 11 000 km, és mindegyik 10 darab, egyéni irányítású robbanófejet hordoz (MIRV), egyenként 100 kilotonna robbanóerővel.
A szovjet időkben a hajóknak csak sorozatszámot adtak, nevet nem. A hat megépített hajóból jelenleg már csak a Dimitrij Donszkoj van aktív szolgálatban; a TK-202-t és a TK-12-t szétbontották, a maradék három hajót tartalékba helyezték.
A hajók építését a szeverodvinszki Északi Gépgyár (Szevmas) végezte. A típus befogadásához először meg kellett építeni a világ legnagyobb fedett szárazdokkját. Ezekben 1977 márciusa és 1986 augusztusa között itt gyakorlatilag megszakítás nélkül a 941-es típusú hajókat építették. A tengeralattjárók magas költsége miatt először hét, majd később hat egység megépítése mellett döntöttek.
